2010 év értékelése

Legszebb nap: december 21. (kedd) :)) [minden túlzás nélkül]

Legrosszabb nap: szeptember 6-9 között

Legidegtépőbb nap: november 30.

Díjak:

Az Év Embere: Z. J. Z. :))

Az Év Barátja: N. B. és Sz. F. megosztottan. :)

Az Év Új Barátja: H. N.

Az Év Könyve: Stephen King: A Ragyogás

Az Év Kellemes Csalódásait Okozók: T. Z. és K. N.

Az Év Legviccesebb Embere: Ó. D.

Az Év Legegoistább Embere: K. Á.

Az Év Tanára: K. R.

Az Év Dalai: The Beatles: Twist and shout, Let it be || Quimby: Hol volt hol nem volt

Az Év Versenye: Bolyai Anyanyelvi Csapatverseny

Az Év Verse: Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

Az Év Helyszíne: Janus Pannonius Gimnázium, Barbakán Kert

Az Év Legkülönlegesebb Embere: F. M.

Az Év Legjobb Bulija: Iskolai Halloween. :D

Az Év Félelme: BMMKKFJ

Az Évben Leginkább Hiányzó Ember: S. M.

Az Év Színházi Előadása: Gettó

Az Év Filme: Eredet

Az Év Legfinomabb Kajája: SONGOKU PIZZA

Az Év Legfinomabb Itala: Pepsi Cola /Twist/

Az Év Legszebb Csaja: S. E.

Az Év Legszebb Sráca: Z. J. Z.

Az Év Tanulsága: A barátság előbbre való dolog a szerelemnél. Ugyanis a barátság az Égben köttetik, a szerelem a Földön. Hogy miért? Nincs szerelem az emberi test teljes fizikai jelenléte nélkül. De barátság igen.

Érdekességek: az év tízszer szarabb volt mint a tavalyi. De rendkívül megszerettem a sulimat, és Pécset. Az iskolám már majdhogynem egyenrangú az otthonommal. Imádok ott lenni. És Pécs is. Magyarország legszebb városa. És Európa Kulturális Fővárosa. Fanyaloghatsz. Mondhatsz bármit, hogy így ment csődbe az ekf, meg úgy. De én akkoris imádom. =)

miért is esik nehezemre?

Hosszú idő óta most éreztem vágyat úgy igazán, újra egy bejegyzést írni. Egy olyat, ami nem háromsoros kis szarocska, a hirtelen teljesen eluraló lelkiállapotomról. Igen, szerelmes vagyok. Igen, egy nálam fiatalabb srácba. Igen, nézhetsz hülyének. De ezt ezzel le is tudom. Most nem erről szeretnék regélni. Hisz akivel ezeket a dolgokat meg szeretném osztani, az úgyis hallja tőlem napjába legalább egyszer. ; ) Nem miatta nem írtam bejegyzéseket... Egyszerűen csak... Hát a facebook. Igazán durva tüneteket produkálok. Pár napig nem voltam gépközelben rokonlátogatás miatt, ott se net, a mobilom le volt merülve és kész depi lettem attól, hogy vajon hány üzenetem és értesítésem konghat a fiókomban. Pedig, ezek a dolgok igazából annyira nem kellene, hogy számítsanak. Talán ez nevezhető a modern világnak. Szép lassan elveszünk a lájkok és a bökdösődések birodalmában. Eltévedünk egy-egy üzenőfalon, és hatalmas hisztériákat produkálunk kommentjeinkben. Persze, közben nem emeljük fel a telefont, hogy boldog karácsonyt kívánjunk barátainknak, nem sétálunk a hűs, téli, sötét utcán, nem sütünk bejglit... És nem untatjuk az olvasóközönséget újonnan beütött filozófikus gondolatainkkal a blogunkon. :)) Na akkor most én mégis megteszem...

Méghozzá a gondolatról magáról lesz szó. Egy jó barátommal nemrégiben azt mondta, hogy szerinte az érzések és a gondolatok elkülöníthető dolgok. Szerinte igazi, mély gondolatai csak az okosabb embereknek lehetnek, viszont heves érzelmei, érzései bárkinek lehetnek értelmi szinttől függetlenül. Magyarra lefordítva egy buta csaj ugyanannyira, ha nem jobban, lehet szerelmes, mint egy okos lány. Mondjuk én eddig azt gondoltam, hogy az érzés és a gondolat szimbiozisban élnek, elválaszthatatlanok egymástól és az egyik a másikból fakad. De mondjuk ebben is van logika.

De amire az utóbbi napok tanítottak az a következő.. Ha azt akarod, hogy valaki nagyon erősen és hosszútávon szenvedjen, elég egy kellemetlen, kicsit kideríthetetlen, félig titkos, félig bántó, nyugtalanító gondolatot elültetni a fejében. A gondolat asszem az az egyetlen dolog amely, hogyha minél jobban próbálod kiirtani, annál jobban szerteágaztatja benned gyökereit, és kapaszkodik, csimpaszkodik, nem hagy nyugodni. Ha nem küldöd el messzire, akkor egyszerűen, csak valahonnan belülről szúr... De nem tűnik el. Üldözheted, elbújhatsz egy bokor mögé, ránthatsz kardot...xd már ha van... de hiába. A gondolat bennünk él. És amint belénk kerül, attól a pillanattól fogva az is jellemez bennünket az is lényünk része lesz. Az érzés azt hiszem csillapítható. Elnyomható. A gondolat ideiglenes csillapítására egy megoldás létezik... Az alkohol. Bár ez hatalmas csapda, mint tudjuk.

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

IGEN!

ÉLEM EDDIGI LEGSZEBB NAPJAINAK EGYIKE.

Ő IS ENGEM. !!!!!!

ÁJÉLETÉLETÉLET, DE SZÉP IS AZ ÉLET.

HIRDETEM EMBEREK: SZERELMES VAGYOK... :))))))

(L)

REGGEL 7:25-KOR MONDTA. ÉS ANNYIRA ÉDES VOLT. ÉS RÁM NÉZETT A BARNA BOCISZEMEIVEL ÉS ÁÁÁÁÁÁ...

"ÉN IS NAGYON KEDVELLEK, ÉS TÖBBET ÉRZEK IRÁNTAD, MINT EGY BARÁT IRÁNT"

DEÉÉDESSSSSSSSSSSSSSSSS.

ha az életben nincs már több móka meghalunk mintha nem volna több dolgunk a világban.

csak engedne már be szent péter, de hiába döngetek a kapun.

vagy legalább ott lenn a pokolba fogadjanak be, a vasvillások, de oda sincsen ugródeszka.

feladatom van még?

vagy mi a szar...

megadom MAGAM

abszolút. teljesen. 100 százalékosan. minden porcikámmal. inammal. eremmel. szívből.

Nem is értem... Egy éve elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy ez még egyszer megtörténhet, sőt még talán intenzívebben. Mi az, hogy szeretni? Amikor a már... már a saját életed kevésbé tartod értékesnek, mint az övét. És nem holmi gyerekes rajongás... Van benne persze az is. Egy egész füzetet telefirkálgatni a nevével, meg ezerrel nyomozgatni a közösségi oldalakon, leszedni az összes képet. A nevét ráírni egy cetlire és betenni a párnám alá. De van ennek egy sokkal mélyebb... sötétebb része. Amikor már egyszerűen vállalod, hogy szánalmas, és közönséges vagy ezzel, amikor a szeméből nyered az életenergiát és a mosolyától ezernyi tesztoszteron szabadul fel a testedben. Mikor az bizsereg azt diktálja az az öklömnyi szerv, hogy ordítsd az arcába, hogy szereted, és ettől lesz 5-ös a kémiadogád és nem azért mert annyira tisztában vagy vele, hogy a klór az egy folytó szagú, levegőnél sűrűbb, elemi gáz. Amikor anélkül, hogy a kisujját mozdítaná, és tudna róla, irányítja teljességgel az életed. Minden tettével, gesztusával, nézésével olyan benyomásokat gyakorol rád. Ebből már nem jövök ki... És miért pont ő a sok közül? Mi az ami benne van és másba nincs? Amitől annyira, de annyira az enyém. Ölelj meg, mondd már, hogy IGEN. Rövid az élet. Röpke 70 év. Vagy, ha kimegyek az utcára át a NONSTOP üzletbe, és egy autó nem vesz észre, akkor már csak öt perc. Addig légy már az enyém. Válaszolj. Nem bírom. Sírok.

A szívek szemétdombján kapirgálok, szeretni Istenem.. milyen nehéz.

Skizofrénia

Osztályfőnöki óra. Osztályfőnök nélkül értelmét veszti. Vagy mégsem? Nem tudom kinek az ötlete volt, mindenesetre elég hasznos. Van a sulinkban az ifjúságvédelmis tanárnő, neve legyen Kárpátok. Aki nagy dérrel-dúrral benyitott a termükben és lelkesen köszöntött bennünket, majd kérdő tekinteteinket látva, kifejtette ittlétének okát. Most egy pár hétig ő fogja tartani az ofőórákat, amin szerepjátékozni fogunk. (JEEE) A lényeg, hogy egy amerikai, külvárosi suli 10. osztálya vagyunk. Eddig csak a saját személyiségünket kellett kidolgozni és bemutatkozni a többieknek.

Én lennék Nadine.

Egy lány, aki burokban született. És különleges képességekkel rendelkezik. Sokszor látja mások gondolatait, és képes arra is, hogy megérezzen dolgokat a jövőből. Ezért elég sokan (többek között szülei is) őrültnek nézik. ÉS pszichológushoz küldik. Akivel nem tudnak igazából mit kezdeni egymással, ezért filmeket szoktak nézni. Bátyja gyűlöli és fél tőle, mert Nadine tudni szokta, hogy mit fog mondani előre és ezzel trükközik. Szüleinek van egy pizzériája, tehát nem élnek rosszul. Három éves korában elvitték húgával a vidámparkba, akit kilökött az óriáskerékből, majd rögtön szörnyethalt. Nadine azt állítja semmire nem emlékszik.

A furcsa az, hogy a napokban néha elkezdtem úgy gondolkodni, mintha ő lennék. ÉS csak később vettem észre magamon. Jóútonatudathasadásfele... :D azért csak nem.

tervezni?.. hülyeség

Élj a mának.

Miért is? Mert nincs is jövő. Az az illúzió, amire nincs találóbb kifejezésünk, egy megfoghatatlan dolog. Készülni lehet rá, de az esetek többségében nem érdemes. Mert terveink ritkán egyeznek meg másokéval. Az enyéim se egyeztek. Igazából az a hibám, hogy mindenbe túlságosan beleélem magam, még nem létező helyzeteket már ezerrel élvezek és érzem a nyaralás előtti nap is a tenger sós, hideg ízét. Pedig az is lehet, hogy másnap a horvát határnál lerobban a kocsi. És nincs tenger. Nincsenek kabócák.

Idénre sem ezt terveztem. Tulajdonképpen azt gondoltam, hogy hátat fordítok méltán híres-neves iskolámnak, időm nagy részét egy másikban lógom, ahová bekerültek tehetséges, fantasztikus barátaim. De nem így lett. Kicsit szégyellem is magam. Mert amit azóta kaptam az osztálytársaimtól. És olyan emberektől, akik előtt talán kicsit el is zárkóztam, mondván, vannak nekem barátaim máshol, azok olyan... Olyan Barátok. Nagybetűs Barátok. Persze titeket is szeretlek. Csak mintha az egész már nem is lenne annyira fontos mindenkinek, mint volt. Elfelejtjük egymást sokszor. Kár érte.

fekete gyász. 100. bejegyzés

Itt a szobámban a gép előtt, hosszú lábaimon ülök, a hangfal közel maximumon van a fejem rázom, Livius üvöltésére. És tudom, hogy, ha lenne itt egy doboz cigi, akkor együltömben elszívnám. Pedig sosem dohányoztam még. A testem lüktet. Mondd ember, mi az élet? A szenvedés is az? Amikor 3 évig azt sem tudod ki vagy? Hol van az élet és a halál határa? Mondd, csak egyáltalán van ilyen? Egy kis kiruccanás itt a Földön, Európa közepén, majd agyő, fel a fellegekbe. Az éntudat elvesztése és fontossága. Vagy valaki... És nem tudsz róla. 94-ből három évig, fogalmad sem volt róla, hogy mi is a neved, hogy tudod mama, volt egy szódagyárotok, meg a háború, meg a tyúkok, meg a. meg a... megadom magam.

mit és miért?

buta kérdések.

remélem jó helyen vagy.

remélem van Isten.

hiszem, hogy van Isten.

pityputy

Jájj, de unom a politikát.

Most is megy a tv-ben. Miközben anya főzőcskézik, halkan és hangosabban duruzsolnak a bársonyszékekből fel-felállva, az öltönyös, és állítólag komoly emberek. Elolvasnak 5 oldalas jegyzetpapírjaikból, olyan töménytelen mennyiségű információt, amelynek én a felét sem értem. Nem is értem mire jó az egész. Hisz, ha néha odasandítok, akkor azt látom, hogy valaki beszél, a többiek meg neteznek újságot olvasnak, vagy a szomszédjukkal egyeztetnek valamiről. Tök mindegy, hogy az az x-edik paragrafus, vagy mondjuk, hogy milyen technikával kötik a nyakkendőjüket. A tanórára emlékeztet. Igazából pár emberen kívül senki sem figyel. Csak felmegy a telefonjáról facebookozni, írja a matekházit, vagy levelezik a padtársával. Tisztán látszik a hasonlóság. Mindig csak viták vannak, problémák, meg konfliktusok, és egyre kevesebb a megoldható helyzet. Minek igyekeznek? Úgysem lesz már olyan világ amely a piszkos kis utcagyerektől kezdve, a multimilliomos ügynökig mindenkinek megfelel. Mondjuk ez csak az én tapasztalatlan fejemnek a véleménye. Lehet, hogy van értelme, de csökött agyam ezt még nem látja.

Levél a múzsához.

Ha nincs időd arra, hogy egy kisgimis lány, ömlengő sorait olvasgasd, ki is hagyhatod a bejegyzést...

Neved annyit jelent: Jahve megkegyelmezett. Van benne valami. Hisz, miért is szeretlek? Mert olyan új vagy, friss, érett, mint az alma a tudás fáján. A legszebb és a leggyönyörűbb... A tiltott gyümölcs. Ott lógsz az ágon, karjaink nyúlnak felfelé és csak reménykedhetem, hogy enyém a leghosszabb. Ím, ha bűnre vetemedem, legalább bevégezhessem azt. Jahve megkegyelmezett. Nem hagyott a kétségek földjén, mely gyötört talán egy éve. Egy újat adott,

egy szerethetőt, ölelnivalót. Kissé gyermeteg vagy te is és én is. Félve elpirulok, ha a focipályáról oldalra sandítva épp észreveszel és suta legyintéssel üdvözölsz, és azt hiszem nem tévedek nagyot, mikor azt mondom: ha dicsérem sálad illatát, mely tagadhatatlanul Lenor, a te arcod halvány színe is vörösesbe fut. Ó, bárcsak így lenne. Hogy végre egyszer oly sok év után, viszontölelne az, aki felé nyújtom karom. Gyermeteg vagy. Te is és én is. Talán picit Jahve is gyermeteg. Szereti humort és a játékot, olykor tenyerébe mosolyog. Érdekes egy jellem lehetsz, különbözöl a matekpéldáktól. Ha szüntelen rád gondolok és koncentrálok, akkor sem leszel unalmas. Nem tudom igazából lexikonszerűen megfogalmazni, hogy miért szeretlek... Ha meg tudnám, akkor igazából nem is szeretnélek. Mert olyan vagy, amilyen. Kicsi és bűntelen? Ha szeretsz te is, akkor ígérem, kerek lesz e történet.

Jahve kérlek kegyelmezz nekem!

Heló, Vín!

Na, most, hogy egy ilyen fantasztikus szóviccet sikerült eszkábálnom bejegyzéscímnek, kezdhetném is a kérdés latolgatását: számomra mit jelent a halloween?

Eddig igazándiból nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki... Elhittem az ostoba szóbeszédet, miszerint a hülye amcsik, hülye szokása. Aztán idén valahogy elgondolkodtam, mert hát, ezért is járunk két lábon, meg mi volnánk elviekben a teremtés koronái... Ím hát tessék gondolkodni. Igazából nem azt szeretném ecsetelni, hogy milyen eseménytől eredeztethető a dolog... (volt egy Hall O' Ween nevű hapsi asszem, akit aznap megöltek), hanem azt, hogy, ha értelmesen kezeljük a dolgot, akkor ma, a 21. századi, rohanó világban, mit is nyújthat nekünk. Tulajdonképpen már az számomra igazán sokatmondó, hogy Mindenszentek előestéje az időpont. Az egész számomra arról mutat tükröt, hogy az ember rendkívül kíváncsi a halálra és a túlvilágra, szeret játszani is ezekkel a dolgokkal, de úgy, hogy a játéka ne legyen végzetes... Mert maga a végzettel való egyesülést (a halált önmagát) a Mindenszentek és a Halottak napja jelenti. A Halloween a kiváncsiskodó emberek napja, és a filozófusoké, akik a halálon merengenek, teleírnak nyolcszáz jegyzetpapírt, de tulajdonképpen ugyanoda jutnak el, ahol elkezdték. Mégis maga az állapot, hogy egy napot arra szentelünk, hogy belebámuljunk a feketelyukába anélkül, hogy lezuhannánk, igen érdekes és bizsergető. Meggyújtunk egy Cannabis illatú füstölőt, benyomunk egy habos forralt bort, kifaragjuk a tököt, és beteszünk a vadiúj DVD lejátszónkba egy horrort. Ezek már a külsőségek persze, de eléggé hozzájárulnak a hangulat fokozásához. Tehát úgy összességében szerintem mégis többről van szó, holmi gagyi amcsi partynál... kellögem.

U.i.: hiányzik a suli. fura, de így van. Nehéz belegondolni, hogy még egy hétig itthon leszek, és nem fog semmi olyasmi történni, ami mostanában meghatározza a napjaim. És ne értsd félre, nem csak amiatt, hogy egy bizonyos valakibe gyengéd érzelmeket táplálok. Azt hiszem idén nagyon megerősödött néhány osztálytársammal a kapcsolatom... Meg... A suli tulajdonképpen életem fő színhelye. Csak aludni járok haza... Ott történika legtöbb fontos dolog, egy tök izgalmas életritmust ad... És pont ma gondoltam bele, hogy oké, hogy most egy hét, meg a nyári szünet majd egy-két hónap... De mi lesz akkor, mikor elballagunk, amikor ezek a dolgok méginkább felerősödnek? Amikor nem lesznek stand up comedy típusú osztályfőnöki óráink, amikor a babi nem ordítja oda a fizikatanárnak azt a rézgálic oldat helyett, hogy szájvíz, amikor elhallgat a sulirádió, amikor R. tanárnő sem ordítja már az iskolakörök futtatása közben, hogy namégegyet, namégegyet, bravó lányok, erre nem lennének képesek a fiúk! (afeministafajtáját... :)) Satöbbi, satöbbi... Na igen, kicsit fura, hogy még visszavan majdnem öt évem és már nosztalgiázom, de ilyen barom dolgokat hoz ki belőlem a szünet. Túl sok időm van, túl sok hülyeeségen agyalni...

menzás leszek.

Pfúúú... Magamra sem ismerek... Komolyan úgy érzem magam, mint egy idióta, szánalmas, vihogós, gimis "csajszika". Igen... Rettenetes, hogy maga a szerelem, mint egy belső érzés, vonzalom, ragaszkodás, szellemi drog, milyen tetteket tud kiváltani belőlem. Pár hete álmomban sem gondoltam volna, hogy majd lerángatom a barátaim az udvarra, hogy minél többet láthassak valakit, például, mikor kosarazik. Persze a friss levegőre hivatkozva rángatom a tagokat.

Na ja, az ember abba lehet szerelmes, akit ismer. Ismerem is. Úgy kábé. Egy nagyon jó barátom edzőstársa és szoktunk beszélgetni is. :D xD. A jelleme egyszerűen... olyan megkapó számomra, meg az egész megjelenése, a stílusa... A koncentrációm azóta elég csapnivaló, sokszor vagyok étvágytalan, ha nem beszélgetünk épp aznap, akkor meg kénytelen vagyok egy 3bitet venni a büfébe, hogy pótoljam a hiányzó endorfinadagom. Gyomorbántalmak, hidegrázás gyötör mindig, mikor rágondolok vagy találkozom vele. Sikoltozva felugrálok, és nevetséges kánkánt lejtek, akárhányszor "lájkolja" egy bejegyzésem a fészbúkon.

És most ez a legújabb. Menzás leszek.

Pedig ki nem állhatom a menzát. A büdös, undorító, trugyiszerű moslékot, az irritáló bácsikát, aki elfenekel, ha nem viszed a kajajegyed. De Ő is menzás.

Olyan szánalomhegy vagyok. És olyan szomorú és olyan boldog. Annyira kellene valami jelzés tőle. Jó néha vannak olyanjai, de az se biztos, hogy jelek. Egyértelmű kellene. És... áá... annyira reménykedek, hogy nem plátói. Azt nem bírom...

Kábé egy hónapig jelent izgalmas érzést az, ha láthatod, ha hozzád szól, ha köszön, de nem kezdeményez. Utána már csak csüggedten ácsingózik az ember, várva a csodára. Csodák nincsenek később. Az elején kell valami... Akkor még van esély... Ezt tapasztalatból mondom.

-

Széles mosollyal várni egy másik mosolyt. Karjába omlani sírni-nevetni-élni. Együtt örülni és közösen bajlódni, sokszor imádni, olykor utálni. Szenvedélyesen hozzáláncolódni. Titkokat bársonydobozban a másik fülébe súgni. A főtéren összekulcsolt kezekkel, nyugodtan sétálni. Egy szép, lassú dalnál a vacsoraasztaltól felállni, s kissé bizonytalanul, ritmusra dőlni, lépkedni. A barátnőkkel csendesen diskurálni róla. Büszkén járni-kelni. Lassacskán egymáséi lenni, finoman, gyengéden, lágyan, vagy sebesen, hevesen, tüzesen sok szenvedéllyel. Harcolni egymásért és együtt, sosem egymás ellen. Távollétében szúrós szagú hiánygázt érzékelni. Meglepni, várni, őszintének lenni, titkolózni, nyilvánosságra hozni, rejtegetni. Rajongani. Minden egyes nap újra megszerezni, mégsem birtokolni.

Szabadon és korlátolva. Önzőn és önzetlenül. Mindig és soha. Adni és kapni.

Szeretni szívvel, lélekkel, ésszel, könnyel, bajjal, szájharapdálással, kéztördeléssel és ujjropogtatással. Könnyen vagy nehezen. Szeretni bátran, vagy félve. Magunkat és Őt. Egymást.

Szeretni őszinte, tiszta szerelemmel.

my class

A mai bejegyzésemnek lényege az, hogy végig megyek istenáldotta osztályunk névsorán és leközlöm, minden egyes embernél, hogy mi az első dolog, ami eszembe jut róla... Persze csak monogram szerint... Nem nevesítek.

B. D.: egy zsák bab

B. N.: egy orgonaillatú gyurmakészlet

B. D.: pánsíp

B. B. D.: egy sárga budapesti taxi

B. B. B.: egy gyalu, meg egy kalapács, meg pár szög, meg fa.

Cs. T.: káposztasaláta

Cs. S.: kombájn

Cs. G.: headset

D. A.: háromágú villa

F. Á.: krumplipüré

Gy. R.: toronyóra lánccal

H. D.: német munkafüzet

H. K. S.: röhögőgörcs

H. Zs. M.: az a nő a szertárban... mi is a neve? ja, laboráns...

K. N.: sziget fesztivál

K. K.: forró tej

K. D.: gyilkosság egy körzővel

M. T.: egy kiló paradicsom

N. R.: kicsi citromos rántott halak, fogpiszkálóra tűzdelve, borkóstolás mellett

Ó. D.: de vagy a daaammmaa ödzse? akkó 'ámas...

R. A. M.: lepucolt szemüveg

Sch. P.: Rex felügyelő

S. T.: ablakból kiloccsanó pici vízesés

S. L.: marcipános nyalóka

Sz. A.: mikrohullámú sütő

Sz. F. A.: törött klaviatúra

T. Z.: félig megrágott kifli

T. P. D.: horrorfilm

T. T.: pelenka

Z. B. Zs.: rajzóra

a depressziós ember általános lelkiállapotának leképezése... najónem. de valami olyasmi.

Senki földjén jártam, senkivel találkoztam. Semmiről beszélgettünk, semmin sírtunk, semmin nevettünk. Senkivel játszok, senki-labdát és senki-kártyát, senki sem nyer, és senki sem veszít. Sehány óra múlt sehány perccel, sehol vagyok, a nagy semmivel. Semmit éneklek, a Senkik zenekartól, semmilyen dallam járja át testem, semmilyen ritmika mozgat meg. Sincs verseket olvasok, Senki költőktől. Semmi rím, semmi sor, semmi cím... A legjobb barátom neve Senki. Talán engem is senkinek hívnak. De semmi fogalmam sincs erről. Semerre sem látok, semmit sem hallok, semmi-szagokat érzek.

Senki a Szeretet és Semmi az Élet.

Én is egy senki vagyok, egy hatalmas űrben... A senkik országában... A legnagyobb senki.

Gettó.

Tegnap este... Pécsi Nemzeti Színház. Gettó című darab. Főszerepben: Balikó Tamás és Haumann Péter. Igazából nem agyaltam azon, hogy milyen lesz. Valahogy... Előre borítékoltam magamban, hogy hűdejó szereposztás, meg biztos jó lesz, de úgy különösebben nem bocsátkoztam jóslatokba az előadás színvonalát illetően. Nem is szeretek... Annak a híve vagyok, hogy "várjuk ki a végét..." Aztán mikor a hangosbemondós hölgyemény megszólalt, hogy a darab közbeni hanghatások ijedelmet okozhatnak, akkor kicsit kétségbe estem... Nem nagyon erősek ilyenhez az idegeim... De persze, felment a függöny és már nem attól féltem, hogy esetleg majd megijedek a géppuskától... A darab elejétől végéig nemhogy kifogástalan volt, hanem... Annyira belekerültem a darabba az első perctől kezdve... Oly módon tudtam gyűlölni a gettó vezérét, lelkesedni együtt a gettó színésztársulatával, akik zenéltek, táncoltak és énekeltek, tudva, hogy ez az utolsó reményük az életben maradásra, hogy... nem is tudom ezt leírni. Az, ami tegnap este történt, tulajdonképpen az érzés... ami megmaradt, az megfogalmazhatatlan.. Legalábbis számomra... A darab utolsó momentuma, a babok... Sírnom kellett... Egyszerre éreztem nagy fájdalmat, és igazságtalanságot a zsidókkal történtek miatt, másrészt, meg az alakítások, a plusz elemek és rendezői trükkök építettek fel új köveket bennem, amik kifejezetten pozitív hatással voltak rám. Meg az is rendkívül figyelemre méltó, hogy ez az a téma, amit már rengetegen feldolgoztak, rengeteg formában. Sok-sok film, irodalmi alkotás stb... témája a holocaust. Viszont mégsem éreztem, hogy "namégegybőrtlehíztakerről". Önmagában is zseniális volt... És fájdalmas. Azt gondolom, hogy eddig ez volt a "leglegleg" előadás, amit Pécsen láttam. Mindenkinek nagyon tudom ajánlani... Én a Balikó Tamásos szereposztásban láttam, és azt gondolom, hogy ő is volt az, aki leghatalmasabbat alakította, úgyhogy ezt a verziót javaslom. Bár, nem tudom, hogy milyen a másik... :)

Zárójelben megjegyezve, Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán ültek az előttem lévő sorba... Ezt csak úgy érdekességképp írtam...

Házi feladatom az online Roxfortban...

Feladat: írj egy olyan fogalmazást, melyben ezeknek a szavaknak szerepelniük kell. A sorrend változtatható és a megadott szavak toldalékolhatóak.

íme a szavak: bagoly, cikesz, asztrológia, Mógus, kentaur, üst, nagyterem, induló, zsupszkulcs, horcrux, Mrs. Norris, szükség szobája.

Egy kis szabadkozás: tudom, hogy némely helyeken tré a fogalmazásmód, de igazából ez a második verziója, mert mikor először befejeztem, a gépem lefagyott és újra kellett indítani, a három oldalból, meg csak, egy maradt meg, szóval idegesen, felhevült állapotban kellett teljessé tennem a második verziót, amely nem ütötte meg az első szintjét.

Műmógus

Hermione kényelmesen, keresztbe tett lábakkal a Griffendél ház klubhelyiségében lévő híresen puha fotelben ücsörgött, miközben megpróbálta befogadni az asztrológia legalapvetőbb csínját-bínját. Ginny a fotel mellett elhelyezett mahagónifa asztalnál készített nagy serényen egy álmosító bájitalt, finom mozdulatokkal szórta épp a hegyi kecskeköröm reszeléket, az ütött-kopott réz üst fenekére. Eközben próbálta minden erejével a recept összes piciny momentumát a fejében tartani, hiszen másnap az összes tanulónak összevont bájitalvizsgán kellett teljesítenie. Így hát a nyugodt tanulás bájos csendje, az üstök fémes szaga, Neville heves pálcalendítő gyakorlatainak szele és Parvati körömrágása lengte körül a szobát. Hermione azonnal fel is eszmélt a szokatlanul békés hangulatra és gyanakvóan szegezte a kérdést Ginnyhez:

- Hol vannak az ikrek?

Ginny fel sem nézett a sárgult és szakadtszélű, viharvert bájitaltankönyv lapjai közül, úgy felelt, közönyös hangon:

- Nyilván kviddicsedzés van.

Az eminens szemmel láthatóan nem elégedett meg a válasszal, tehát folytatta:

- Az nem ilyenkor szokott lenni… Bár a többiek sincsenek itt. És rájuk is fér egy kis plusz repkedés, múltkor egy hajszálon múlt a győzelem, és nem is volt valami dicsőséges… A hollóhát hajtói tízszer jobbak, mint a mieink, ha Harry az utolsó pillanatban nem kapja el a cikeszt, akkor most az egész kastélyban a Griffendél csapata lenne a nevetség tárgya.

A vakítóan vörös hajú Ginny hatalmasat sóhajtott diáktársa folytonos aggódásán.

- De Harry elkapta a cikeszt. És nem vagyunk nevetség tárgya…

A lány erre már nem felelt, inkább kihasználva hirtelen jött és meglepő nyugalmat, mikor a Weasley ikrek épp nem játszanak robbantós snapszlit és nem dobálóznak csokibéka papírokkal, tovább folytatta az elmélyedést az asztrológia tudományába, és visszaemlékezni arra, hogy mit is mondott Firenze, a kentraur, a Mars jelenlegi állásáról.

*

Mikor már órák óta uralkodott, a beállt csendes, hangulat, nagy zörejjel kicsapódott a Griffendél ház ajtaja. Hermione fejében amolyan „kárvoltőketemlegetni” gondolatok cikáztak, de a lány nagyon ügyelt arra, hogy kíváncsiságán kordában tudja tartani, ne nézzen fel könyve mögül és csak és kizárólag az asztrológia bűvös tantárgyának befogadására legyen képes. Viszont, mikor az elragadó szépségű mellette ülő Ginny sikolya ütötte meg a fülét, kénytelen volt rászánni magát arra, hogy picit féretegye a Neptunusz elemzésének fő szempontjait. Mikor tekintetét felemelte, az ő arca is halálravált: a kandalló előtti vörös szőnyegen, egy jól ismert alak állt: Mógus professzor. Karján egy jókora, barna tollazatú bagoly ült, lila turbánja szelíden tornyosult a magasba, majdhogynem annyira, hogy súrolja a gyönyörű csillárt, arcán kaján vigyor ült, orrából patakzott a vér. Szerencsére, mint mindig, Hermione Granger, hamar visszanyerte hidegvérét és már lendítette is pálcáját, valami könnyebb típusú átokra, mikor rihegve-röhögve előjött Mógus alakja mögül, Fred és Georg Weasley.

- Nyugi, csajok.

- Csak semmi pánik! Ez egy szimuláns baba… Mógus meghalt… úgy két éve…

- Kár volt Harrynek ennyit kepeszteni, hogyha még nem is emlékeztek a tettére…

Ginny véletlenül nyitva hagyta száját és csodálattal tekintett bátyjaira, Hermione azonban eltorzult arccal, összegyűjtötte minden hangerejét és így szólt:

- Dilettáns, barmok! Mégis mire volt ez jó? Szegény Ginny még szóhoz sem tud jutni. Az is lehet, hogy sokkos állapot lépett fel nála.

Az ikrek összenéztek, és lesajnálóan vigyorogtak…

- Hogy mire volt jó?

- Természetesen, a holnapi bájitaltan vizsgára…

- Ti csak a kísérleti alanyok voltatok… A főpróba…

- Holnap lesz ugyanis a premier… Ha Piton is így reagál az már fél siker.

- A terv ugyanis az, hogy mikor az első diákot behívja magához, hogy értékelje az itókáját…

- Aki mellesleg Hannah Abbot lesz, és már egyeztettünk is vele…

- Helyette belökjük a zsírosbüdös mesterünknek a pincelyukába Móguskát…

- Aki vagy úgy megijed, hogy menten felrobbantja magát…

- Vagy, ha nem, akkor a bábu be van tanítva arra, hogy az összes maximuláns terméket egyszerre alkalmazza nála…

- A minimum az, hogy elmarad a vizsga…

- A maximum pedig, hogy sírógörcsöt kap, és önszántából vonul örök időkre a Szaharába lelkigyakorlatozni…

- Na, mit szóltok???

Ginny még mindig falfehér arccal, nézte hol életművész ikerbátyjait, hol pedig az össze-vissza hadonászó volt sötét varázslatok kivédése tanárt, miközben szájával, formálta, hang nélkül a szavakat:

- Ti zsenik vagytok…

- GINNY TE NORMÁLIS VAGY? MERT AZ OKÉ, HOGY TI SOSEM VOLTATOK AZOK, DE, HOGY TUDSZ EGY ILYEN BOLOND, ÉS RIZIKÓS ÖTLETET TÁMOGATNI? TI SOSEM GONDOLTOK A TÖBBIEKRE? AZT KÉPZELTÉTEK, HOGY NEM FOG KIDERÜLNI, AZ, HOGY, EZ MIND, TI MŰVELTÉTEK? MI LESZ AKKOR A GRIFFENDÉLLEL? AKKOR MÁR EZER SZÁZALÉK, HOGY ELVESZTJÜK A HÁZKUPÁT ÉS BŐGHETTEK, MIKOR, MAJD DRACO MALFOY A KÉPETEKBE VIGYOROG! VAGY AZ IS TELJESEN KIESETT NEKTEK, HOGY VALAKI IGENIS LE SZERETNE VIZSGÁZNI? MERT ÉN SPECIEL FELKÉSZÜLTEM RÁ. RENGETEGET TANULTAM.

Az ikrek bűnbánó képpel tekintettek az épp idegi bántalmakkal küszködő lányra.

- Figyelj Hermione… Ezzel, mindenki jól jár. Megszabadulunk egy exhalálfalótól, aki lehet, hogy még mindig az, és csak az öreg, ketyós Dumbledore miatt áztathatja a lábát, még a Fekete-tóban, akit az orránál fogva vezet. Az meg a másik, hogy rengeteg alkalmad lesz még arra, hogy megmutasd a tudásod. – próbálták mesterkélten komoly hangsúllyal nyugtatni az éltanulót.

Hermione szólásra nyitotta száját, de a következő pillanatban már belátta, hogy ezzel úgysem megy semmire, így csak sóhajtott egyet és visszahuppant a kényelmes fotelbe és „csakazértis” módon maga elé tartotta az asztrológia könyvet.

Visszatért az élet a klubhelyiségbe… Mindenki a rájellemző dolgokat kezdte ismét művelni… Neville továbbra is ügyetlenkeddet, és összevissza suhintott a pálcájával, remélve, hogy talán majd a következő mozdulat eredményt hoz és három helyett, majd öt váza áll a mahagóni asztalon. Hermione térdeit maga alá húzva úgy tett, mintha olvasott volna, de mindeközben, mérges pillantásokat hányt az ikrekre és Ginnyre. Fred és Georg, pedig a Műmóguson végezték utolsó simításaikat, például Ginnytől kértek tanácsot abban, hogy melyik az ijesztőbb, ha bal, vagy, ha jobb felé húzzák el a mosolyát… A vörös lány, pedig jobbára bízva bátyjai trükkjében, nem folytatta a bájitalkészítést, inkább elpakolt az asztaláról, a hegyi kecskekörmöt beleöntötte a kandallóba. Katie Bell és Angelina Johnson pedig titokzatosan diskuráltak a sarokban, miközben Angelina el-elvörösödött… Úgy tűnt valami fiúügy. A megszokott griffendéles hétköznap testet öltött… A tűz pattogását elnyomta a gyermekzsivaj, és a különböző főzetek alapanyagai helyett, mézsör édes illata keringőzött a levegőben. Öt óra körül már csak Harry Potter és Ron Weasley ikonszerű alakjai hiányoztak az összképből.

- Akkor ma nem is volt edzésetek? – érdeklődött Ginny bohém természetű bátyjaitól.

- Dehogy… Oliver meg van elégedve a teljesítményünkkel… Legalábbis Harryével… És ő a lényeges. Mi csak amolyan körítés, vagyunk, akik akár lustulhatnak is, ha a fogó két perc után elkapja a cikeszt. – vigyorodott el Georg.

- Aha, értem… És hol rejtegettétek Mógust?

- A Szükség szobájában. Rendkívül ideális hely. Illetve eleinte még a seprűtárolóban kezdtük, de oda besompolygott Mrs. Norris és letekerte a turbánt, az okos fejéről.

Nem sokkal később, ismét kinyílt a Kövér dáma c. festmény és két ifjú varázslótanonc lépett be, piros arccal. Jelszó: zsupszkulcs. Harry és Ron mindenkit üdvözöltek és pont mikor le akartak volna ülni egy gyors sakkjátszmára, Hermione Granger eléjük állt:

- Mégis hol voltatok mindezidáig, elárulnátok? És tudtatok erről a hülye ötletről, amit az ikrek véghez akarnak vinni? Segítsetek megállítani a lavinát, az nem lehet, hogy csak én vagyok józan a Griffendélben. Mit gondoltok, ezért hány pontot veszít majd a Griffendél? És én egyébként is le akarok vizsgázni, rengeteget tanultam.

A fiúk kicsit meglepődve érzékelték, ahogy legjobb barátjuk letámadja őket és heves indulattal magyaráz, mint valami törzsőrmester. (ez csak Harry fejében merült fel, hisz Ron származása végett, nem tudhatta mi az, hogy törzsőrmester… a varázslóknál nem volt ilyen poszt.) Az összes diák a jelenetet figyelte a szobában, Hermione, pedig türelmetlenül várta a választ… Fekete csatos cipőjével kopogott a parkettán.

- Öhm… Bocsáss meg… Egész délután Lupin professzorral beszélgettünk az udvaron. Rendkívüli volt. Mesélt a diákéveiről, apámról… Nosztalgiázott. Jól esett hallgatni. Meg esett szó a fekete mágiáról is… Beszélt valamiféle horcruxokról is, de azt mondta, hogy nincs rá felhatalmazva, hogy megossza velünk, pontosan mi az. Csak Voldemortnak (hangos, megbotránkozó felhorkanás a teremben), akkoris a nevén nevezem, tehát Voldemortnak is vannak ilyenei… Szörnyű dolgok. Aztán meg képzeld elénekelte a Roxfort régi indulóját – húzódott mosolyra a fiúk szája – zseniális figura… azt hisezm a kedvenc tanárom. Aztán, ami meg a műmógust illeti… Tudtunk róla. És elég jó ötlet… Figyelj, rajtad kívül senki sem tud megtanulni kívülről 500 receptet, amiből majd egyre rá fog bökni, hogy készítsd el…

Hermione nem szólt… Arcára csalódás ült ki, szemében könnyek gyűltek. Sarkon fordult és elviharzott a hálókörletébe.

- Higyjétek el, meg fog békülni… Ti nem vagytok éhesek? – érdeklődött Ginny.

- De igen. – a griffendéles társaság egy emberként vágta rá a választ.

Átléptek a Kövér dámán és vidáman szökdelve vonultak a nagyterembe, egymásba karolva… Annak ellenére, hogy volt köztük már 17 éves is, elég gyerekes látványt nyújtottak. Így egyben… ugrándozva. Az előcsarnokban összefutottak Perselus Pitonnal, aki szúrós szemmel mérte végig a díszes társaságot. A fiúk-lányok alig bírták magukban tartani fel-feltörő kuncogást, s mikor a bájitaltan tanár befordult egy másik folyósóra, az egész kastélyt betöltő harsány nevetés áramlott ki belőlük, miközben már előre látták a holnapi napot, mikor is Piton professzor összefut régi riválisával és ijedtében a Szaharába menekül…

Kösz, hogy elolvastad. Kommentbe írhatsz véleményt.

őrület?.

Talán... Igazából azért nem tudom, hogy az-e, mert azt hiszem soha nem volt ilyen típusú problémám, ahhoz, hogy pontosan tudjam felállítani a diagnózist, kellene még egy kis élettapasztalat... Talán nem... Azt hiszem sok esély van, hogy még nem indultam el azon a bizonyos lejtőn, amin fékezni képtelenség és a végén ott tátong a tébolyodultság hatalmas űre, ahová beleesik majdnem mindenki ha egyszer csak belekezdett a hajszába, és onnan már nem tud kijönni... Az űr földi megfelelője talán egy gumiszoba lehet. Egy gumiszoba, melyben nincsenek szúrós eszközök, se fakó lepedő mellyel megfojthatod , vagy az ablakrácsra kötve felakaszthatod magad. Tán ablak sincsen. Nem szűrődnek be a külvilág éles, csikorgó hangjai, a harang sem kolompol, a kofa sem kiáltozik, hogy tessék, csak vegyenek, és a türelmetlen autósok sem dudálnak. Megszűnik a közvetlen környezeted... Csak te maradtál. Egyedül leped be az egész helyiséget, a bajok, a ki nem mondott sérelmek, a felgyülemlett indulatok, mind ott úsznak körötted a levegőben, szinte tapinthatóan. Hát persze... Elég vagy te egyedül oda, ennyi gonddal, hát ne kelljen másokkal foglalkoznod. A rokonoknak is csak zsírkrétával írhatsz levelet... Bár mondjuk elképzelni is furcsa, hogy valaki levélírás közben egy tollal próbálja felvágni az ereit... És a zsírkréta hangtalanul siklik a fehér papíron... Fehér papír, fehér fal és fehér ruha... Minden olyan elviselhetetlenül világos és tiszta. Semmi kosz, por, rendetlenség, ramazuri. Steril világ. A kezeid jéghidegek a zsírkréta is szinte megjegesedik a tenyeredben. És nincs ott senki, hogy felolvassza, ráleheljen, nincsen ölelő kar... Mert ez a törvény. Amely mindent felülír... Egyedül kell lenned... hisz veszélyes vagy, nem vagy beszámítható.

Tegnap, a nagymértékű sokk és galiba hatására egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne kezdjek el torkaszakadtamból üvölteni. És abbahagyni sem tudtam. És ez volt az ijesztő. Belülről az egész lelki nyomor annyira szétfacsart és felőrölt, hogy az ordításom... olyan volt, mintha valaki meg akarna gyilkolni. Hallottam magam kívülről és belülről is. Kívülről féltem... Nagyon ijesztő tud lenni, mikor képtelen vagy uralni a cselekedeteid... Nem esett jól az ordítozás, mégsem bírtam leállni. Olyasféle volt, hogy zokogás is keveredett belé... Jött a könny, hullott. És senki sem parancsolt rám, hogy maradjak csendben... Csak egy külső teljesen torz arc, így szólt: ne nekem rinyálj, hanem neki... Kemény szavak voltak. Kegyetlen szavak. Ha tudtam volna, hogy egy kettes ekkora port kavar, akkor 5 óra helyett 10-et tanulok...

Most akkor vége?

Szeretlek.

Olyan boldog vagyok... Mégis milyen szép az élet! Vagy, ha önmagában véve nem is tökéletes, vannak benne olyan dolgok, melyek azt az érzést keltik. És most ez olyan. Nem kívánok belegondolni abba, hogy még sincs minden rendjén... Mert azt hiszem ez kárpótol. Majdnem egy hónap feszengés után, pontot tett erre a dologra egy két órás beszélgetés... Hát mégis létezik a REMÉNY... Úgy szeretlek, annyira fontos vagy és olyan jó, hogy most már értelek. Persze fáj, hogyne fájna, de legalább már múlik, alig érzem a kicsiny sebet, és mosolygok, hogy ha megszólal a jellegzetes zongorahang és alul narancsszínnel villog a tálcán a beszélgetőablakunk. Hát hihetünk még a csodában... Egy olyan gyertya, melynek kanóca több, mint egy éve lett meggyújtva, még mindig ég... Akármilyen erős volt a szél. És ott vagytok ti is, külön-külön és egyszerre. Ott hull egy sárga falevél a fáról, Verrasztó épp most ért célba, a boncnok szól hozzám öblös hangján, Sanyika, pedig csodák csodájára ledoktorált. Hát ez mi, ha nem a barátság? Bocsáss meg a hibáimért...
Szeretlek.

vers

Varró Dániel:

TÉLI SZONETT

Hát, mondja, kedves, mért olyan fehér?
Kövér szeplőit hol hullatta el?
Hisz prüszköl is! Ez, kérem, csúnya jel.
Magácskának megárthatott a tél.

A dér bár összecsípte orrhegyét
(hófödte csúcsot így az alkonyat),
jót tenne most egy kis pohár konyak,
pótolni bent piros nyarak hevét.

Mert látja, kedves, hogyha jő a fagy,
az ember elfehérül, színehagy,
belakja bensejét a morc hideg.

E kókadás de oktalan! De gyors!
Mennyivel szebb a lomha medvesors!
A málnát szundikálva várni meg

idézetek mestereinktől

Úgy gondoltam beteszem kedvenc idézeteimet, amelyeket kedves tanáraink mondták, néhol szidásból, néhol szellemeskedésből, néhol, hogy megszínesítsék a napjainkat, néhol meg csak úgy. Figyelmeztetek, hogy nem mindenki számára lesz vicces, mert van több olyan is, amelynek átütő értelme, csak azon az órán, abban a pillanatban volt kacagtató, és itt nem lesz az. De azért kirakom őket, már csak azért is, hogy valamiféle leltárképem legyen róla, meg pár osztálytársam olvassa a blogot... És őnekik is jó egy kis emlék... :) Ím hát:

- Akkor ma délután gyertek el a szaGkörbe (magyaróra)

- Miért nem tanultad meg a szavakat? Bakfitty! Ha?? Miért nem? Bakfitty... (angolóra)

- Lágy pásztor mellett gyapjat sz@rik a farkas. (magyaróra)

- Válaszolj már, te töltött kolbász! (magyaróra)

- Értitek miért jó, hogy a határmentén legyen a légió? Hát, hogy ne törjék rá Augustusra a fürdőszobát. (törióra)

- Kérem a dolgozatokat. (matekóra... viccessége abban rejlik, hogy tanítómesterünk mindig ezt a mondatot mondja dolgozatbeszedéskor, ugyanabban a hangsúlyban, ugyanazzal a hangerővel)

- Meghúzom a fületeket és még mást is! (németóra)

- Örvendetes lenne számomra, ha nem öt perccel kezdés után SZAMBÁZNÁL be az órára. (németóra)

- Mit képzelsz magadról? Te most trehány vagy, vagy egyszerűen csak TRÓGER? ((( mi a különbség...?))) (német óra)

- Könyörgöm, hogy tanítsam meg nektek ezeket a bu.zi szavakat? (német óra)

- Nos, tegnap valószínűleg a magas páratartalom miatt nem sikerültek a kísérletek... Ugyebár esett is az eső... - De tanár úr, tegnap nem is volt óránk. - Jól van, hát akkor hétfőn volt magas a páratartalom... (fizika)

- Az előző órában már beírtam 8 darab elégtelent. (soha nem egyest, hanem elégtelent... német óra)

- Azt hiszem most üvölteni fogok... Igen... Üvölteni fogok... (és ezt ilyen rohadt halkan, szinte suttogva mondja) (német óra)

AZTÁN A FÉJVÖRIT:

- Gyerekek ez nagyon fontos: az árammal nem szabad vigyázni! (fizika)

magok amik kikelnek. és magok amelyekből sosem lesz növény. mert egy felsőbb erő, rájuk lépett és eltiporta.

Mostanában azt veszem észre, hogy előfordul, hogy a bejegyzéscímnek semmi köze az utána a szövegben leírtakhoz... Lehet, hogy ez most is így lesz. Igazából, most nem is tudom, hogy miről szeretnék mesélni. Mert rengeteg dolog kavarog bennem (ahogy általában :) ), de
mindet leírni nem fogom, választani meg elég nehéz... Írjak Angliáról? Nem, mert még nem biztos... Írjak a suliról? Hanyagoljuk inkább... Írjak a barátaimról? Nincs hozzá erőm... Írjak a vágyaimról? Nem, mert, akkor ismét szembesülhetek azzal, hogy nem teljesednek be... Igen, tulajdonképpen, ha szenvedek, akkor részben mindig a vágyaimtól szenvedek. Mert túl nagy a képzelőerőm és berendezek gondolatban egy gyönyörű tájat, egy szép napot, egy kedves helyzetet, sok mosolyt és boldogságot és aztán, ha nem úgy lesz, akkor még nagyobbat vág. Mert szinte már láttam magam előtt a jövőt, éreztem az illatokat, fogtam a kezeket. És utána jön a szembesülés... Egy csettintés a szemed előtt bambulásod közben... "Térj vissza a normális kerékvágásba, járj a Földön..." Mi is kéne nekem? :)... Ne kérdezd, titok. Csak annyit mondok, hogy, ha racionálisan gondolkodnék akkor rég más utakat keresnék. De nem vagyok racionális. Szerintem ezt már mondtam egyszer... Ez az én nagy elvem... Pergamen mottója...xd: "Nem hiszek a racionalitásban, mert a fontos helyzetekben alárendelődik az emocionalitásnak, a nem fontos helyzetek, pedig nem fontosak." De most akkor gondoljunk a szép dolgokra... Ráfér egy adag mosoly a blogra. :) :) :) Például írhatnám azt, hogy mostanában elég sok kellemes csalódás ért. Azt hiszem félreismertem egy embert. Bocsi KN. Aztán meg a másik, hogy nap, mint nap örömet okoz számomra egy F kezdőbetűs illető. Aki mellesleg nagyon jó barátom és fizikaórán (is) szeretjük együtt tudósítani az eseményeket... Olyan elképesztő lelkesedéssel van egy közös "munkánk" iránt. És olyan optimista...:) Erőt lehet belőle merni... Mindenkinek jut egy veder... :) Köszi neked. Egy másik ember pedig... Róla már írtam szerintem... Tanítania kéne a toleranciát... Meg a türelmet és a jóságot... "Küldj egy képeslapot a Béke szigetéről." Elnézi a hangulatingadozásaim, pedig az olykor iszonyatosan bunkó fejemhez én is hozzávágnék valamit az ő helyében. Ha fáj valami, akkor páratlanul őszintén, ahogy senki más nem tudja, úgy mondja azt, hogy ne légy szomorú, és minden meg fog oldódni. Ha ezt más mondja csak úgy félvállról, akkor nem valami hatásos, de ő ennek mestere... :) Aztán az a bizonyos KN... Hát már az első szavától kerülget a röhögőgörcs... Nem mondom, hogy a legfinomabb lélek a világon, de ironikus humorához jár ez a stílusjegy... Jó arc... Aztán G. Vele ritkábban beszélek mostanában... De amikor épp igen, akkor azt veszem észre, hogy rengeteg dologban hasonlít a véleményünk. Vele, valahogy mindig ugyanolyan beszélgetni, szóval, ha egy csomó ideig nem nagyon voltunk négyszemközt, akkoris a legközelebbi alkalomkor ugyanolyan közelségben vagyunk, mint anno. Hát most ennyire tellett... Ja, meg unom nagyon a design-t... Megpróbálok másikat rakni.
Üdv.: Pergamen
U.i.: Nem tudom azt sem megindokoloni, hogy miért Einstein van a képen. De szép a nyelve.

"Az árammal NEM szabad vigyázni!"

A mai fizikaóra sem okozott csalódást... Néha kicsit úgy érzem magam, mintha suli helyett valami ingyenes szórakoztató műsornak lennék a része... Például ma amikor a tanár úr nagyba magyarázott Amperről és az áramerősségről, egyszer csak egy ilyen mondat hagyja el a száját: Az árammal nem szabad vigyázni! Ráadásul nem is ilyen nyugodt, kioktató hanglejtéssel közölte, hanem hevesen és vérmesen: GYEREKEK AZ ÁRAMMAL NEM SZABAD VIGYÁZNI! Lehet, hogy így leírva nem hat olyan mókásnak a szituáció, de, ha ott lettél volna, akkor biztosan nem bírtad volna abbahagyni a röhögést minimum félóráig. Nyilván az árammal vigyázni kell, és az árammal nem szabad játszani, című mondatok közül képtelen volt abban a felfokozott hangulatban (ami alapvetően is fizikaóráink egyik velejárója) választani és ezért úgy vélte, nem baj, ha összeturmixolja őket. (Milyen gagyin hangzik ez már... összeturmixolni két mondatot... :S blöáá...) Egyébként kifejezetten hálát adok a sorsnak, hogy ő tanít engem, mert meglehetősen kevés Magyarországon az olyan fizikatanárok száma, akik nem poros, dohos csomagolásban cseppet sem szórakoztató "majdelalszom" stílusban adják elő magukat, hanem igazi showműsort odarittyentve kántálnak Newtonról és cimboráiról, mintha egy bűvészelőadás kellős közepén csücsülnénk. Ráadásul még meg is tanuljuk az anyagot. Ő ilyen. Persze nem ő az egyedüli jófej fizikatanár, még legalább egyet ismerek, szóval mint mindig, most is tisztelet a kivételeknek. ;)
Fontos közlemény: DRÁGA IDETÉVEDT, NAIV FIATAL OLVASÓIM! (0-10 ÉVES KORIG) BÁRMI IS SZEREPEL A BEJEGYZÉS CÍMÉBEN, AMI RÁADÁSUL A SZÖVEGBEN IS TÖBBSZÖR ELŐFORDUL, NYOMATÉKKAL KÉRLEK TITEKET, HOGY MÉGIS VIGYÁZZATOK AZ ÁRAMMAL ÉS NE DUGDOSSÁTOK A KONNEKTORBA AZ UJJATOK. ELEKTROSOKKÉRT, ILLETVE HIRTELEN BEGÖNDÖRÖDŐ HAJÉRT FELELŐSSÉGET NEM VÁLLALOK, HISZ ÉN FIGYELMEZTETTELEK: NE JÁTSSZ AZ ÁRAMMAL!
Köszönöm.

verses napok

Mostanában sok verset olvasok. Vannak ilyen korszakaim amikor ilyesmire fogékonyabb vagyok. A világ gyöngyszemeire, a művészet apró gyémántdarabkáira. Nem mindig tudok élvezni egy kiváló költő versét. Hisz az olvasás nem pusztán szórakozás, hanem munka is. Meg kell dolgoznunk azért, hogy a szöveget, a történetet magunkévá tegyük, akármilyen elismert is egy-egy mű. Gondoljunk például a mindennapokra: az iskolában is olykor rendkívül nehéz odafigyelni a tanárra, vagy egymásra, pedig ők is millió történetet mondanak, ha nem is művészi csomagolásban. Most ilyen vagyok, és ennek örülök. A (jó) versekben, novellákban, regényekben, van mindig egy olyan belső mag, (amit ha befogadóak vagyunk, akkor magunkévá tehetünk.) mely erőt ad, feltölt minket és kicseréli úgymond a merülőfélben lévő akksijainkat. Kicsit feledteti a bút, hisz ahelyett, hogy magunkkal foglalkoznánk, épp az érdekel minket, hogy mi lesz a főhőssel, illetve megkapja-e méltó büntetését a gonosz. A leírt fiktív személyiségek problémáin és lelki bajain agyalunk, a sajátunk helyett. Kissé kilendítenek minket az önsajnálatból, tompítják az egoizmust. A művészetek úgy ámblokk alapból ilyenek... Na szóval itt van a mai vers:

Lackfi János:

HATSZOR X

Eltűnt ma hat halász a Balti-tengeren
és most a hat ladik egyszerre reng velem
kezemben kés megáll és megkapaszkodom
és most hat feleség és hatszor x poronty
s a sarki boltban itt ma kapható halat
még ők fogták ki tán (mért ne?) épp ez a hat
belsőség nincs sehol mirelit érfalak
csigavér mirelit már minden gondolat
s amint lefújkodom sörömről a habot
ott látom felszínén lebegni mindhatot
eltűnt hát hat halász a Balti-tengeren
én most a hat halált egyszerre szenvedem
messze van Lilliput hát sírni nem való
sörömbe szórta bár őket a rádió

érzékek

Ma olyan jó volt... Nem olyan őrülten, vidáman jó, hanem csendesen... Nyugodtan volt jó. Ismét kicsit rámásdobozos érzésem volt, de az meg nem a jó értelmében szóval hagyjuk is. Kicsit... Ez az érzés olyan, mintha az érzékelő szerveid, egy bizonyos dolog miatt jobban működnének.
Az érzelmeid is olyan mélyebbek. Belebuksz egy feneketlen tengerbe és úszol, csak úszol, mert nem érzed, hogy fulladnál, mert van levegőd... Varangydudva... Azt a verset, amit tegnap feltettem a blogra meg is tanultam, és magamban azt mormoltam a német óra unalmasabb perceiben... "Valamitől, mi mindig búcsúzunk..." És mennyire igaz! Meg a dal is egyszerűen fantasztikus. Nem tudok angolul, mégis "benne élek" a dalban. Az ereimben ritmusra folyik a vér. Ami néha kiserken, ha rágom a körmöm, és lecseppen a füzetemre... Mögöttem valaki éhes.. Kémia óra és ahelyett, hogy kénsav kúszna orromban, érzem, hogy B. ott majszolja a kakaós csigát... És betölti a termet a kakaó, mintha egy nesquik gyárban járkálnék. De persze senki nem érzi rajtam kívül... Képzelődnék? Ceruzahegyezés... Mennyei hangok... Srrrrrrrrrr... Megfogják a vállam. Olyan jó ez... Egy nehéz kéz csücsül éppen ott és egy pillanatra azt hiszem, hogy az apám, de nem...
"Valamitől, mi mindig búcsúzunk..."
Vááááh... egy életérzés.

törött pohár.

Reményik Sándor: Mi mindíg búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Van itt egy szám, szerintem ismeritek páran. Engem nagyon megfogott a klip... Látványos... Igazi mestermunka. És a zene sem utolsó. Ez meg egy gyönyörű vers... Kissé hangulatában is hasonlít a kettő. Nem vagyok szomorú, csak most ez esik jól... Na, akkor Apologize:

http://www.youtube.com/watch?v=ePyRrb2-fzs

Egy jó széles :)

Hú a suli ma nagyon király volt. Az volt a lényeg, hogy kis prezentációkat kellett készíteni a magyar hitvilágról. Mi a sámánok születését kaptuk... Hú de izgi. Először is tegnapelőtt megkaptuk a feladatot, aztán elkezdődött a vita, hogy na most akkor ki írja majd a vázlatot, ki mondja el a történetet, ki rajzol és ki hozza az érdekességeket. Az igazság az, hogy hatan voltunk erre az előadásra, ami szerintem sok, ezért egy embernek nem volt munkája. (én voltam a vázlatíró) Hát akkor morfondírozás, hogy milegyenmilegyen. Aztán tegnap eszembe jutott, hogy, ha már beszélünk, rajzolunk és írunk a sámánokról, akkor miért ne jeleníthetnénk meg testileg? Összegyűjtöttünk pár olyan kelléket, ami anno. egy sámánfelszereléshez tartozhatott: bőrrel kifeszített dob, barna lepel, egy plusz ujj xd, feltupírozott haj. A csaj beállt az osztály elé és tuti siker volt... :D Kaptunk ötöst is... :) A tesi óra megint ordítozásból és nyelőcsődugulásból állt... xd. A matek órán, mint mindig megbeszéltem drága N-vel az élet nehéz, súlyos dolgait, fizika órán Lockhart tanár úron jót mulatva egymást szórakoztattuk F-val. Németen múlhatatlan röhögőgörcs tört rám, szégyent hozva ezzel magamra, hisz már a padon fetrengtem a szünetben történt ... khm... eseményekre emlékezve. Kémián pedig stréber gyereket játszottam. XD Kipróbáltam milyen... Ha jelentkeztem és valaki mást szólított fel, akkor mérgesen néztem... :P Szóvala délelőtt ilyen pihe-puha szivacsos, vicsorgós, rihegős, röhögős, fakutyás fáklyás menet volt. A délután, meg egy ázott kutya. Arról inkább ne is beszéljünk. :D Ágyő.

Önvallomás

Bocsánat, hogy régen írtam. Hivatkozhatnék arra, hogy beindult a suli és egyéb sületlenségek, de az igazság az, hogy egyszerűen nem volt kedvem hozzá.

Amiről ma szeretnék beszélni, az saját magam. XD. Nyugalom, nem lettem hirtelen önimádó és egoista, aki a saját rajongói oldalát szerkesztgeti, de vannak bennem lezáratlan ügyek, amit most, egyszer, s mindenkorra le szeretnék zárni.

A helyzet az, hogy szerintem a bejegyzéseim hangulataiból és hangvételeiből észrevehető volt, hogy nincs minden rendben nálam. A dolgaim 90 százaléka kicsúszott a kezemből, a kocsi irányíthatatlanná vált és most gurulok a lejtőn attól félve, hogy mikor megyek neki a legnagyobb fának... Ami majd végképp mindent tönkretesz. Az autót is, és engem is. Pontosan tudom, hogy miért nem vagyok boldog és minek kellene történnie, hogy kedvem a tetőfokára hágjon. Vannak vágyaim... De ezek nem reálisak. Persze, nem egy palotát szeretnék a kínai nagyfal tövében, de úgy érzem, hogy amit szeretnék az nem teljesülhet. Legalábbis most nem. Már elég régóta így érzek ezzel. Kuporgok a szobámban, néha elsírom magam, olykor feljövök a blogra és panaszkodom egy sort, hogy ejj, de kegyetlen velem a sors. Hagyjuk ezt... Erről nem a sors tehet... A dolog bonyolultsága nem engedi meg az egyszerű értelmezést, pusztán a sorsra kenést. Én is hibás vagyok... Mert ezek a dolgaim nem tiszták, makulátlanok, és bűntelenek. De azt hiszem az ember a vágyai miatt nem ítélhető el. Aztán a másik dolog az, hogy... Nem tudom megértetni magam. Még a számomra legfontosabb emberekkel is nehezen. És azt hiszem most is van valaki aki összehúzott szemekkel néz, és mérgesen gondol rám, mert azt hiszi, hogy azt gondolom, hogy... Nem mondom, hogy egy könnyen értelmezhető ember vagyok. Igazából én sem értem sokszor magam. Csak érzem... Ez a két dolog rendkívül különböző. Nos... Azt hiszem új dolgokra kell nyitnom. Meg kell születnem ismét és elhessegetni ezt az énem. A földi lét nem hosszú... És majdnem egy évet elpazaroltam a kesergésre. Olyan szeretnék lenni, mint régen. Egy lány, aki örül reggel a napsütésnek, a nyíló virágoknak, tud őszintén nevetni... Most nem szabad foglalkoznom ezekkel a bajokkal... És ehhez elég drasztikus módszerek kellenek. Talán ostobaság, de el fogom takarni a szemem, ha rossz dolgokat látok, és csak a pozitívakat szeretném befogadni. Igen, nyilván ostobaság. De nekem most túl sok volt a rossz. A pesszimizmus, illetve a keserű realizmus. Idealizált vagy nonfiguratív festményeket szeretnék nézegetni. Elrejteni magam egy színes lepel mögé... Nem ez a megoldás tudom. Ez egy rövid ideig lesz így... Mert... Nem maradhatok keserű... Mert már érzem, hogy hamarosan fulladok...

De miért?

Nem is lett volna olyan szörnyű... Az évnyitó is rém átlagos volt. A lehető legjobb helyre ültem...:) És sokat nevettem... Egy igazán kellemes délelőtt, pár fárasztó osztályfőnöki mondattal, hogy hejj nem szabad rosszalkodni a folyosón. Viszontlátni olyan arcokat, akik két hónapig valahol teljesen másutt jártak... Valahol délen. A tengeren. És az én gondolataimtól is jó pár kilométerre. Igen. Igazából önző vagyok. Önzőbb az átlagnál. De egy valamiben nem. És ezért szívok jó sokat. Egyébként elnézést, hogy ma nem túl szabatos a fogamazásmódom... Bocsánat, bocsánat... De aztán jött a délután. Várva várt tervem amit vagy ötszázszor végiggondoltam előtte meghiúsult. Pedig úgy szerettem volna...:( Na mindegy. Aztán találka egy fura emberrel amit nem nagyon terveztem. Ez jó volt. Ő a kétarcú ember. Igazából az az érdekes benne, hogyha négyszemközt vagyunk akkor olyan, mint a legbizalmasabb barátaim, de, ha társaságban vagyunk akkor néha egy tenyerestalpas bunkóu. Aztán este. A pofonok fájnak. A dolog gurul lefele lejtőn. Nem lehet megállítani. S most már nem is nagyon akarom. Érzem, hogy egyszer úgyis vége lesz. Rövidesen. És jobb is lesz talán úgy. De miért? Ha évekig frankó volt minden, akkor...??? Bocsáss meg.

Back to school

Hát bocs, de ez marhára nem ér.
Látom előre, hogy mi lesz holnap. Marha korán fogok kelni, mert anya csak úgy félvállról beüvölt majd a szobámba, hogy: kejj föl. Fáradt leszek. És dugó lesz. És nem kapok rendes helyet, csak valami gyíkarc mellett. Na jó, nálunk nincs sok gyíkarc, de olyan mellé szeretnék akivel tudok levelezni. :) Az élet nagy dolgait, amúgy is fizikán lehet a legjobban megvitatni... Két barátom is most Pécsre került, csak nem abba a suliba ahová én. Az egyik örül neki, mert új lehetőségeket lát, ez a jövője, erre vár régóta... A másikuk kevésbé lelkes. Mindegy. Majd meglepem őket egy csokival. Egy csoki segít... Felszabadít valamit a testben... xd De azért gondoljunk bele. Nem olyan szörnyű... Én pl. imádok ceruzát hegyezni. Jó, könnyen be lehet sokallni a sulitól... De a barátok, a könyvek, a ceruzák, a tollak, a titkos folyosók és az alagsori beszélgetések. Elleszünk mi... Nem félek.

Nő vagy férfi?

Az a kérdés, amit az alábbiakba fejtegetni fogok, nyilván sokak fejében szöget ütött már. Miért éppen olyan neműnek születtél, amilyennek? Vagy, ha választhattál volna, akkor, aznap, hogy fiúként vagy nőként gyere világra, akkor mi mellett voksolnál. Tudni kell rólam, hogy a természetesség híve vagyok. Azokat az embereket tudom igazán megkedvelni akik nem holmi trend szerint élnek, van saját stílusuk, igazi egyéniségük és őszintét adják magukról a világnak. Ilyen téren a sminket is kissé "másokelőttmindenoké" dolognak tartom, persze egy bizonyos szinten teljesen elfogadható és csinos lehet, jól állhat az embernek, csak a probléma nem ott kezdődik, hogy felraksz egy kis szolid mázolmányt az arcodra egy esti programra, hanem ott, mikor teljesen megváltoztatja az arcodat, más karakterű leszel. Ez is kicsit köthető a semmisemvéletlen elméletemhez... Van oka annak, hogy fehér bőrű vagy, hogy vékonyak az ajkaid és, hogy nő vagy. Ezért sosem változtatnám meg nememet, tekintve, hogy ma már ez is lehetséges. De egy kis fejvakargatásos elmélkedés nem árthat. Nő vagyok. Mi lett volna, ha nem az lennék? Ha megszületek Balázsként. Ha egyre cseperedem és a férfiak életének szabályait követem... Igazából mitől is férfi a férfi? És mitől nő a nő? Egymástól? Ahogy a két külön nem kiegészíti egymást és egybeolvad kerekké téve ezzel az egész világot. Talán nem. Mondjuk ez valóban megérne egy vitát, hogy pár nélkül lehet-e teljes az életünk. Tehát milyen lennék én férfinak? Ezt egyébként múltkor megkérdeztem valakitől és azt mondta, hogy nyomorék. xd. Mondjuk tutira nem lennék az a vadító mosolyú, zselézett hajú... Hát, ahogy így belegondolok tényleg nyomorék lennék. Sok építőkockám lenne. Meg tutira akkor is írnék novellákat. Lenne egy gitárom, és tudnék sok akkordot és énekelnék a tábortűznél. Mondjuk marhára nem tudom, hogy ezt miért kötöm nemhez. Meg valahogy udvariasnak képzelem magam. Előre engedném az ajtóban a nőket, annak ellenére, hogy én utálom az ilyenfajta udvariaskodást. Az én vállamon kisírhatná magát mindenki és még gitároznék is. :) Na jó. Mindent összevetve, majdnem olyan lennék, mint most. Csak a fiú wc-re járnék, meg ilyenek. Nem tudom, hasonlítanék magamra. De akkor mégis... Melyik a jobb? Vagy melyek a különbségek? Az alapvetőek után, például ott van a szülés. Egy nő képes életet adni közvetlenül valakinek, habár ehhez kell a férfi is, de a legnagyobb dolgot a nő viszi véghez. Ami elviekben egy csoda. Viszont marha nagy fájdalom is, felelősség, kockázat. A nőknek mindig szépnek kell lenni, egy férfinak jól is áll, ha kicsit igénytelen. xd. Na jó. Ez így tök hülyeség. Igazából lehet, hogy jobb lenne, lehet, hogy nem. Szerintem a legtöbb dolog nem ettől függ. Balázs... :D. Szerinted?

vannak bajok. || egy kis szülinap :)

Volna kedvem okosakat írni. Kibontani a velem történteket, neonszínű ragasztgató oldaljelölőre megjegyzéseket körmölni, hevesen gesztikulálva egyre hangosabban és hangosabban magyarázni. Vagy csak így... Egy egyszerű blogbejegyzésben közzé tenni pár gondolatot abból a belső örvényből, a velem történtekből. De... nem megy. Örvény... Valóban ez a jó szó rá. Egy teljes belső katyvasz, ami tartalmaz csodákat és katasztrófákat és tanulságos, boldogító visszatekintéseket a múltba. Jól bevésett ösvényeken, amelyeken egyszer már teljes boldogsággal végigvonultam, most új lépésritmussal keltem át. Rég elfeledett, megsárgult spar-os számlák (chio-hagyományos-hagymás-rostélyos) mellett, be kellett suvasztani tárcámba az újat. Emberek. Színes és fakó ruhák. Arcok, melyeken ott volt ugyanaz a tavalyi mosoly. Hangszerektől egyre csak zengő folyosók. Egy elizgult szereplés. Nyekergő hegedű hang. Új barátok jelenléte. A régiek hiánya... Közel sem csak ennyi volt. Ez csak pár kiragadott momentum. Igazából képtelen vagyok leírni, vagy pontos képet festeni róla. Olyan vagyok mostanság, mint egy ördöglakat. Illetve a belsőm. Magam számára is rengeteg feldolgozatlan tény, megválaszolatlan kérdés, elfojtott kezdeményezés, félreértelmezés van. Sokkal több, mint egy éve. Akkor még valahogy... valahogy még meg volt valamiféle maradványa annak a sziklaszilárd, ösztönös, gyermeki magabiztosságomnak. Amellyel az élethez, másokhoz és magamhoz álltam. Aztán ez szép lassan olvadni kezdett. Sokszor inkább nem is merek magamból olvasni... Félek a választól... Mindegy.
De azért említsünk meg valamit. 2010. július 24. Na, mi is történt egy éve? Elég csak annyit mondani: - adok csokit, az udvaron áll egy fenyő, csí, asztalonülésháromigbeszélgetésgézabával, automata kappucsínó, raszta hajú rémtörténete, a mennyek országának irodája, reg amicus binns, ki a kedvenced a hp-ből?, szerintem ti most össze vagytok veszve, gyufa, testvérviszály, pankráció, sírás, kedvellek, szeretlek, most már mindig együtt.
Egy éve... Szeretlek titeket. Boldog születésnapot! ;)
Köszönetnyilvánítás: apa, pécs, müszi, zoli, apa, pályaorientáció, dráma, zene, apa, h.b., h.k., b.m, s.m., m.f., apa, müszi, édeskedvesbarátaim, géza bá, lillácska, apa, müszi, apa. ti.
Meg persze Isten.

társasjáték vándor...

Ezer bocsánat és egy milka csokoládé. Mostanság kissé el lett hanyagolva a blog. De igazából mindegy, mert kevesen olvassák már...xd A kezdeti 8 gyakori olvasómból nem sok maradt. Múltkor volt egy szavazás, amire egy valaki voksolt. Hát igen. A siker múlandó... :D De igazából nem is baj. Az elején túl nagy is volt itt a jövés-menés, mint egy lépcsőházban. Azt gondoltam, hogy majd nagy komolyan titkos naplónak használom és mikor pár ismeretlen majd benéz akkor ellát jó tanácsokkal. De nem így lett... Szinte rögtön megtudták a címet a számomra fontos emberek. Így meg nem tudok titkokat pongyolába gyűrve ide felrakosgatni, mert azonnal kiderül... Kiderülnek a legbelsőbb gondolataim, érzéseim. Tehát a blogból hirtelenjében unatkozó emberek szórakoztatására szolgáló helyecske lett. :D Véleményezések, élménybeszámolók, egy-két hülye sztori, megspékelve idióta szavazásokkal. De végülis erre való egy blog, nemde? Aztán csend lett. Csend van most is... Hiányzol M., rég beszéltünk. No jólvan. Mai témánk a társasjátékok. Mivel nincs testvérem, "csak" elfoglalt napi 25 órát dolgozó szüleim, ezért nem valami gyakran társasozok. Néha az unokatesóimmal például Catanozunk. Az stratégiai játék. Nyersanyagokról, meg szigetekről szól. xd Illetve egy szigetről. Aztán múltkor a művészetek völgyében Saboteur-öztem a társasjáték völgyben. Hú az marha jó játék. Jó és rossz törpék harca. De azt sokaknak kell játszani. Régebben odavoltam azokért az ötvenesévekben oly divatos gazdálkodjunk együtt hülyén játékokért. De aztán most már nem nagyon hoznak lázba ezek a pénzszámolósdik. Ami még nagyon bejön: egyszer télen Cluedoztam a barátaimmal. Az ilyen nyomozósdi. Olyat fogok kérni karira. :D Csak nincs sok értelme, mert nincs tesóm, akivel játszhatnék. Meg nem is lesz. Öreg volnék hozzá. 13 és fél éves. Na ja. Most megint nem leszek pár napig, mert táborba megyek. Ne haragudj... :'( Ja egyébként a legyek urát olvasom és egész jó.
P.

Kérelem H. B. kisasszonyhoz!

Nahát, nahát. Ez a bejegyzés nem lesz, hosszú... de velős! Könyörgöm B. ne zárd be a blogod! Ja bocsi, aki nem tudná miről van szó, van egy ember, már sokat olvashattál róla a blogomon, legutóbb valami szoborszerűségnek neveztem azt hiszem, de nyilván már kapott olyan jelzőt, hogy egy jó barátom, vagy legjobb barátaim egyike, szóval leveheted, hogy egy számomra rendkívül fontos emberről van szó. Igen B... Voltam olyan "rendes": ezt a bejegyzést csak neked, csak most írom. :) Nem zárhatod be a blogod... Mert... Most soroljam az okokat? Egyrészt bírom a humorod. Mert olyan... Olyan szarkasztikus, élces, de nem durva... Olyan B-s. Másrészt... Jók a szavazások. Meg. Az egész olyan egyedi. Amiket írsz... Azok olyan dolgok, amiket talán nem mondasz ki. Saját megfigyelésből mondom, több dolgot merek leírni, mint kimondani. Pedig a szó elszáll. Az írás megmarad. Na jó. Marha késő van. Még pár szó arról: tök jókat írsz, meg minden. Ha valakinek be kéne zárni a blogját az inkább én lennék, mert én nem így terveztem, de erről majd később, most nem érek rá. Szóval, hadd ne bőgjek itt még fél órát. Verd ki a fejedből, hogy bezárod. Szevasz.

a rámásdoboz.

Most az egész házunk olyan, mint mikor kicsikoromban beletenyereltem a rámás dobozba. A kilincsről is lecsúszott a kezem, mondjuk ez magyarázható azzal is, hogy vizes volt mindkét mancsom. Sós víz. Tudod... Könnyek. Most minden olyan puha, és csúszós, akár a szappan, vagy, formálható, mint a gyurma. Jut eszembe gyurma. A tavalyi rajzórákon nekem abszolút csalódás volt, hogy nem gyurmáztunk. De most ez, ez az otthoni gyurmaság nem olyan, amire a suliban vártam. Nincs éle a dolgoknak, nem lehet megfogni őket. Holnap már biztos jobban lehet. Ezért írok most, hogy ezt a különös érzést valahogy kifacsarjam magamból, a számítógép, (most már letisztított ) billentyűzetén keresztül. Nem rossz. Nem mindig rossz, ami fáj. Mert nem fájna, ha előtte nem lett volna olyan... mennyei. Jahátja. Az ember olyan 70 kilométer miatt, nem engedheti meg magának sajnos, hogy minden nap összefuson, a(z):

1. tiszta, őszinte szív, és titokzatosság, becsületesség és hűség kellemesen egybeolvasztott lágy "szobrával", aki többet mond mély tekintetével, mint a szájával.

2. sose le nem merülő érzelmi duracellel, aki, ha ránézel vegytiszta energiát és örömöt sugároz, viszont, ha a rózsaszín nyuszi mégis elfárad a futásban tengerszín szemein keresztül igazán mély lelátó visz lelke rejtett kincseszugaiba

3. érzelmi racionalitás, és a racionális kiragadás, azaz a mértéktartás igazi professzorával, aki látja a következményeket mégis ott van a jelenben és küldi nekünk a lángosképű babákat a postán.

4. művelt és bonyolult lelkületű tinédzserrel, aki egy-egy mosollyal feledtetni tudja velünk a nyomorokat és valamennyire utat nyit a külső és belsővilág között. Mellesleg Verrasztó Evelyn első számú szurkolója. :D

Bánthatsz, meg húzhatod a szád, hogy jujj a Pergamen megint csipeg-csöpög. Hát ne olvasd végig, ha nem tetszik. Most meg szeretném fejteni a "rámaságot", és nem neked írok. Mondjuk azt is. De ez most más. Szóval:

Mint mondtam nem mindennap találkozom ezekkel emberekkel, de, ha igen, akkor nagyon. Nem sétálunk el egymás mellett az utcán észre sem véve azt a szinte bőrünkbe karcolt dolgot, ami összetart. Sokkal jobban, mint, ahogy remélné az ember. Hogy mit ír a karc, azt nem árulom el, mert az a mi titkunk, a barátságunk titka, és mi se tudjuk pontosan. Majd talán akkor kiderül, mikor életünk végén lepörög az a bizonyos utolsó film. Vágatlanul. Mindegy is, jelen pillanatban nem a karc a lényeg. Hanem, hogy észrevettük a karcot és ahogy tőlünk telik egyre mélyebbre véssük. Az emberi kapcsolatok nem jutalmak. Ha már így beszélünk, inkább lehetőségek. És talán ki is használjuk. Tehát találkozásaink között, legtöbbször hónapok telnek el. És mindig más lesz. Ez a fura egyveleg ami maga a társaság, különböző benyomásokat tesz a másikra, aki többé-kevésbé befogadó és ettől nem marad olyan amilyen. Ettől lesz minden találkozásunk teljesen új fejezet. És ezért is nehéz dolog hasonlítgatni őket. Sőt, most szükségtelen. Gondolod most magadban, hogy marha konkrét vagyok és miért nem azt írom, hogy mikor ettünk és hánykor mostam meg a fogam. Az élmény felejthetetlen volt, úgy, mint mindig. Ebben azonos a többivel. Talán szabadabb és lazább, kevésbé görcsös volt, mint az eddigiek, de utólagosan ugyanolyan hatást gyakorolt rám. Mert ez a rámába tenyerelek érzés egy dezsávü. Ugyanez volt az összes együttlét után, legalábbis nálam. Az a hülye fejem másoknak mindig azt mondogatja, hogy mekkeltanúnilezárniazeseményeket. Hát ez az ami nem megy. Pont most cseppent le egy könnycsepp a laptopom egérbemélyedésére. És minden olyan puha. És lágy. És olvad. És, ha befekszem az ágyba olyan lesz, mintha nutellába feküdnék és a bőröm is olyan, mint a piskóta. Ilyenkor belül erősődnek fel az érzékek és kívül minden legyengülne, és a kemény megpuhulna? Nem hiszem, hogy mások éreznek ilyesmit, szóval, most te is furán ülhetsz ott a gép előtt. Ez sajátosság. A síráson keresztül meg kifolyik a már elhasznált érzelem. Pfű de komoly kémiai reakcióegyenlet. Nem is biztos, hogy ez a lényeg. Sőt. Holnapra már úgyis minden kemény lesz, hisz hazajöttem. Folytatom a kötelezőt, meg hegedűt gyakorlok, és a kilincsről sem csúszik le a kezem. A lényeg az, hogy a sok rosszhír ellenére is a világ nem romlott el teljesen. Ezt bizonyítja, hogy annyira szeretlek titeket, hogy most már krumpliméretűek a szemeim. Hissz, ha romlott lenne, akkor nem lennének szeretnivaló emberek és szeretet se. Ne aggódj. Ez jó. Most megölelnélek. Nyugi, ha félreolvastad volna, mégegyszer hangsúlyozom, nem megölnélek, hanem megölelnélek. Az ölelés különben is jobban oltja az éhséget, mint a "pipihambi". Ráadásul egészséges is. Remélem hamarosan ismét találkozunk, addig is beszélünk és imádkozom értetek, meg ejtek egy-két könnycseppet. :) Bárcsak ily könnyű lenne... De azért próbálkozunk. Mert eddig is sikerült... Valahogy. Ugye megkaptátok a hosszú szívközpontú ölelést? Okés. Akkor talán fel is száradhatna a tengerízű pocsolya az arcomról, becsukhatnám a laptopom, meg a rámásdobozt.

Szeretlek titeket. Nagyon.

Gondolatok a szerelemről 2.

Megígértem, hogy lesz második rész, hát lásd kivel van dolgod, tartom a szavam. Egyébként, tényleg ne vedd Szentírásnak, amit itt most bepötyögök, mert ezek abszolút olyan dolgok, hogy szinte mindenki másként vélekedik róluk. Csak hát a blog arról szól, hogy a véleményed, meg a gondolataid, terveid megoszthasd a világnak névtelenül és szórakoztasd őket ezekkel. Nos, hogy miért pont a szerelemről írok? Nem olyan felindulásból, hogy "hátjajjhamárjelenlegnemművelemgyakorlatbanakkorhaddelmélkedjek", hanem csak, mert egy olyan dolog, ami az emberek jórészét foglalkoztatja, egy ösztönszerű dolog, és az ösztönöket nehéz, sokukat amíg élsz lehetetlen megfejteni. De mondjuk én szeretek olyasmit bogózni, amit mások eldobnak, hogy hátt úgysem sikerül. Szerintem vannak magyarázatok. Kúsznak, csúsznak, másznak körülöttünk, nehezen lehet a markodban tartani, akár a vizet, vagy elcsípni szoknyája szélét, mint a levegőét. Itt vannak, csak rosszul állsz hozzá, a szemed csukva tartod, csak imitálod, hogy látsz. Hát nincsenek véletlenek. Gondolom ezt te is tudod.

Természetes dolog-e homoszexualitás?

Azt tudni kell rólam, hogy rengeteg rossz tulajdonságom van, akárcsak neked. De azt nem mondhatod rólam, hogy gyűlölködnék, rasszista lennék, vagy megbélyegeznék valakit a vallása, a származása, vagy a szexuális beállítottsága miatt. Szabadság van, meg béke emberek! Persze, hogy természetes... Mondjuk az olvastam, hogy mindenkiben fellelhető valahány százalékos vonzódás a saját neme iránt. Szerintem nem az a fő lényeg, hogy akit szeretsz az fiú-e vagy lány, - persze nyilvánvalóan a dolog úgy működik, hogy vonzódsz hozzá (a neméhez), - hanem Ő maga. A személyisége, a jellemzői, a jó és rossz tulajdonságai, az emeberi kapcsolatai, hogy hogyan viszonyul hozzád. Mondjuk annyira nem tudom ezt hitelesen leírni, hisz én az ellenkező nem tagjai iránt vonzódom, magyarul "heteró" vagyok, de nem tagadnám ki a gyerekem (ha lenne), ha kiderülne róla, hogy leszbikus, vagy, a barátaimat se közösíteném ki. Ez lekicsinyítve majdnem olyan, mint, hogy milyen zenét szeretsz. Ugyanúgy lehetnek rossz emberek az ellenkező nem iránt vonzódókban, mint a homoszexuálisok közt. Gondolom ilyen okítást hallottál már eleget, de nekem is ez a véleményem. "Ne bántsd, csak mert más"

Jók-e az újraezdett kapcsolatok?

Hát ezt nem lehet egyszerűen általánosítani. Rengeteg kérdés felvetődik ilyenkor: ki szakított, miért, mikor, hogyan, mennyi szünet volt közte, ki kezdeményezte az újrakezdést és miért, volt-e közben mással kapcsolata. Nem volt még újrakezdett kapcsolatom. És, talán nem is baj. Arról talán beszélhetek, hogy egy újrakezdett barátság milyen. Igen, nehéz. Nincs olyan, hogy újlappal kezdés, a kényes szituációkban akaratlanul is visszaemlékezel, hogy mi volt régen, miért is történt az, hogy egy ideig nem beszéltetek. Viszont ott van az érem másik oldala: nincsenek tökéletes emberek, tökéletes barátok, tökéletes szerelmek, tökéletes pasik és csajok. Olyan viszont van, hogy szemet hunysz a tökéletlenség felett, mivel: szereted / kedveled. És, így, hanem is lesz minden rózsaszín, hasonlatos lesz a tökéleteshez. Amilyen kapcsolataim eddig voltak, azokat nem szívesen folytatnám. :) Bár biztosan van olyan ember, akinek adnék még egy esélyt. Tehát a kérdésre válaszolva: lehet jó is meg rossz is.

Tabu-e a legjobb barát/barátnő volt párjával való randizgatás stb...? (itt most tételezzük fel, hogy arról a barátodról van szó, aki tényleg a legjobb, és tűzbe mennél érte)

Hát, ez megint olyan dolog, hogy attól függ. Ha ez a "best friend"-ed nem egy önző ember, és volt párjával "közös megegyezéssel" szakítottak és ezen túllépett és biztos nincs rá esély, hogy ismét összekerüljenek, és persze meg is kérdezted tőle, meg megbeszélted vele, akkor szerintem nem halálos bűn. Hiszen már nem egymáséi, nincs joguk birtokolni a másikat. De megint más a helyzet, ha a legjobbadat dobták és éjszakákat bőg át a szakítás miatt... Ilyenkor akármennyire is belehaparodtál a másikba, ne tedd. Egyrészt, mert bunkóság, másrészt, meg szerintem, nos ezzel lehet, hogy sokan nem fognak egyetérteni és kapom majd az üzeneteket a téves elméleteim miatt: nem a szerelmet szeretném leminősíteni, mert tényleg egy fantasztikus dolog (lehet), ha kiteljesedik, és persze lehet, hogy a szerelmed a legjobb barátod (talán ez a legideálisabb összetétel, habár elég rizikós és ritka), de a barátságban van valami, ami miatt ilyen helyzetekbe előbbre helyezed, mint a szerelmet. Talán az, hogy a barátság a mennyben köttetik, a szerelem meg a földön. Ez magyarázatul szolgálna arra is, hogy a lélek miért éli túl a testet. (lehet támadni, "teegyvadbaromvagy" üzenetekkel dobálni, amúgyis szeretek vitatkozni... :) )

Értelmes dolog-e a neten alakuló párkapcsolat?

Dehogy... Kizárt dolog.

1. Honnan tudod, hogy valóban ő az, aki a képeken szerepel?

2. Hogyan vonzódhatsz hozzá, ha élőbe nem láttad sose, és a hangját is max. telefonba hallottad?

3. Honnan tudod, hogy élőben, hogy viselkedik? Lehet, hogy közben a bátyjától kér tanácsokat, hogy hogyan szédítsen.

4. Hogyan szeretheted, ha még hozzá se nyúltál?

Folytathatnám a sort, de hülyeség. Jó mondjuk az kicsit más, hogy neten összehaverkodtok, aztán találkoztok és abból lesz később a szerelem, de az se az igazi. Ilyen téren marhára a természetes dolgok híve vagyok és nem lehet meghódítani egy narancs Times New Roman betűtípussal: "tysta sép vaggy azzon a pikcsörön"... önyveket se olvasok a neten.:)

Egyébként, ha van kérdésed szerelemmel kapcsolatban, pl. ilyenek, amiket írtam, akkor szólj és arról szívesen megírom a véleményem. Mert az szinte mindig van. :D