Pages

2011. november 22., kedd

Szabó T. Anna: Sajtó


SAJTÓ

Mi csak szorongunk, veszélyt érzünk kint-bent,
de szépen élünk: képen látunk mindent.
Mi éppen élünk, nem is élünk tényleg:
csak azok élnek, akik írva élnek.
Csak ők, kiket az Írás kőbe vésett.
Mi sodródunk, nem értjük az egészet –
de története van minden papírnak.
Annak van sorsa csak, akinek írnak.

Más eljátssza, mit véletlene ráoszt.
Hogy megszoktuk már az otthonos káoszt!
A híradóban egyfolytában ölnek,
a filmcsillagok fényben tündökölnek,
a reklám csupa mennyei ígéret,
csak kívánd meg, és megkapod, ha kéred,
a kripta falát lefestik, ha nyirkos,
a krimiben megbűnhődik a gyilkos.

A kisgyerekre ráesett a sírkő.
A terhes nőt elgázolta az autó.
A háború, a földrengés, a tűzvész.
Egy szökőár, és nyolcszázezer elvész.
Versenyt tarol a tűz, az ég, az ember,
ez késsel döf, az meg lesújt és rombol.
Miért hagy ennyi szörnyűséget Isten?
Hogy megírhassák azután a Blikkben.

A balvégzetről bugyborog a bulvár.
Kitapogatja odalent a búvár,
mit lenn az éhes, síkos fogú hal lát:
a ronggyá ázott, puffadt hasú hullát,
mi két hónapja szép mosolyú lány volt,
még vadul csókolt, még vadabbul táncolt,
de a korláton magát átvetette,
és összecsapott a hullám felette.

Már ismerjük mind, arcról, névről, képről,
a család semmit nem ért az egészből,
de róluk beszél boltos, fodrász, taxis,
a riporter szól: mitől olyan faksznis?
Ha ölsz vagy halsz, a fél világ hall rólad,
és rejtegetett titkaidra rálát,
s hogy szétszedhessen téged minél jobban,
a képed nézi tévében és lapban.

A gyilkost, aki kiflit eszik tejjel,
a csecsemőt, akit kidobnak éjjel,
az őrt, aki üt, és azután kérdez,
a haldoklót, ki mindent összevérez,
a celebet, ki azt hiszi, hogy sármőr,
a politikust, aki tiszta sár már –
a szokott műsor, híg, érzelmes esztrád –
szakadt a függöny, síkosak a deszkák.

Mégis: az élet mítosz és legenda.
Van áldozat, és gyilkos, és gyehenna.
Mint zsákba, egymás vaksorsába varrva
elásatnak az újságlap-avarba –
ez marad róluk az utolsó írás.
A földből hosszan felhallszik a sírás.

Ki beszél értük? Ki hallja meg őket?
Ki vigasztal meg árvákat, szülőket?
Ki érti meg a sorsukat? Akad, ki
képes a sárból sírkövet faragni?
Nem. Az embernek sziklahite nincsen.
Ő cikket ír csak – sorsot írjon Isten.

2011. november 18., péntek

szerelmem Párizs, ájájájáj.

Hát odamentem. És ahogy kellett, annak rendje és módja szerint bele is szerettem. Eiffel tornyostul és bagett morzsástul, a hétköznapi, a fennkölt, ünnepi oldalába, a napsütéses reggeli és az esős, néhol zuhogós estékbe. Komolyan, mintha a felhőkből egyszerre ömlene a művészi ihlet, az édes-mézes romantika, a kulturális kielégültség érzése. Kezdve a Louvre-tól, a Montmartre-on át, egészen egy hajókázásig a Szajnán: ESŐBEN. :D A Disneyland meg valami csoda, így 14 évesen is teljesen elvarázsolt az a 9 óra amit benn töltöttünk. Benne voltam a mesében, elhittem, hogy én vagyok Mickey egér, és mámoros boldogság töltött el, hogy fényképezkedhettem a kalapossal. Hozzá kell tennem, hogy az igazi, párizsi művészhangulatot a Montmartre adta át számomra. A karikaturisták, az utcazenészek, a végtelenbe áramló cigarettafüstök, ááááááááá. Nem is értem, hogyha létezik Párizs, hogy képes valaki máshol élni. Én is majd belepusztulok, hogy haza kellett jönnöm. És biztos vagyok benne, hogy visszatérek. És ott maradok... Egy időre. Aztán az is érdekes volt, hogy ma megnéztem a cinemában a Nikivel az Éjfélkor Párizsban című filmet, és kevés hiányzott a zokogáshoz. Viszont látni a helyeket, azokat az utcaköveket, amiken mi is jártunk. Újra felbukkantak a felszínre az emlékek. Persze Párizsban mindenki másképp viselkedett. Őszinték voltak az emberek. Elhangzottak olyan szavak, mondatok, gondolatok, amiket itthon valahogy képtelenek megismételni. Ami ott történt, azt hiszem sajnos ott is maradt...
Nem tudom, hogy írjak-e másról is. Nem tudom, hogy van- értelme, mert, ha olvasod a blogot akkor azért nincs értelme és ugyanakkor mégis van, ha meg nem, akkor van, de mindemellett rettentő felesleges. Egyébként te miért zártad be a sajátod? Mert azért ez mégis furcsa, titkon reméltem, hogy így a távolból azért nyomon tudom követni, hogy mi történik veled, értesülök róla, hogy még élsz, nincs semmi komoly bajod, mert bajod azért általában szokott lenni, csak nem mindig komoly. És tulajdonképpen azt sem tudom, hogy hiányzol-e. Olykor, ha eszembe jutsz, érzem, hogy jobb így, könnyebb így, hogy kiléptél az életemből, sok minden egyszerűbb így, megszabadultam sok kérdéstől, amire mai napig se lelném a választ. De azért mégis, ha megmarad a gondolat, kicsit továbbfűzve, esetleg kicsit régebbi naplójegyzeteim fellapozom, ott vannak a könnyektől rongyosodott oldalak, és az elmosódott toll, az a rengeteg írás rólad, hogy mi vagy te nekem. Hogy mi vagy mindörökre. Akkor úgy gombóc lesz a torkomban, feltépődnek a sebek, és fel-fellebbennek az emlékek, mert csak az van, múltunk az rengeteg, de jelenünk nincs, a kérdés, hogy jövőnk van-e. Gondolom nincs. Az a helyzet, hogy a múlt mindig sokkal szebbnek tűnik, mert az a rohadt emberi elme. Nehéz a voltnál szebb vant alkotni. Ezért kell elhajítani a p.csába a múltat. De mindegy is. Az egyezség az egyezség. Nem lesz itt semmilyen jövő. Azért, ha ezt olvasod, csinálj úgy, hogy érezzem, hogy élsz. Köszönöm. http://www.youtube.com/watch?v=P_ZpTXxxKrY