Talán... Igazából azért nem tudom, hogy az-e, mert azt hiszem soha nem volt ilyen típusú problémám, ahhoz, hogy pontosan tudjam felállítani a diagnózist, kellene még egy kis élettapasztalat... Talán nem... Azt hiszem sok esély van, hogy még nem indultam el azon a bizonyos lejtőn, amin fékezni képtelenség és a végén ott tátong a tébolyodultság hatalmas űre, ahová beleesik majdnem mindenki ha egyszer csak belekezdett a hajszába, és onnan már nem tud kijönni... Az űr földi megfelelője talán egy gumiszoba lehet. Egy gumiszoba, melyben nincsenek szúrós eszközök, se fakó lepedő mellyel megfojthatod , vagy az ablakrácsra kötve felakaszthatod magad. Tán ablak sincsen. Nem szűrődnek be a külvilág éles, csikorgó hangjai, a harang sem kolompol, a kofa sem kiáltozik, hogy tessék, csak vegyenek, és a türelmetlen autósok sem dudálnak. Megszűnik a közvetlen környezeted... Csak te maradtál. Egyedül leped be az egész helyiséget, a bajok, a ki nem mondott sérelmek, a felgyülemlett indulatok, mind ott úsznak körötted a levegőben, szinte tapinthatóan. Hát persze... Elég vagy te egyedül oda, ennyi gonddal, hát ne kelljen másokkal foglalkoznod. A rokonoknak is csak zsírkrétával írhatsz levelet... Bár mondjuk elképzelni is furcsa, hogy valaki levélírás közben egy tollal próbálja felvágni az ereit... És a zsírkréta hangtalanul siklik a fehér papíron... Fehér papír, fehér fal és fehér ruha... Minden olyan elviselhetetlenül világos és tiszta. Semmi kosz, por, rendetlenség, ramazuri. Steril világ. A kezeid jéghidegek a zsírkréta is szinte megjegesedik a tenyeredben. És nincs ott senki, hogy felolvassza, ráleheljen, nincsen ölelő kar... Mert ez a törvény. Amely mindent felülír... Egyedül kell lenned... hisz veszélyes vagy, nem vagy beszámítható.
Tegnap, a nagymértékű sokk és galiba hatására egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne kezdjek el torkaszakadtamból üvölteni. És abbahagyni sem tudtam. És ez volt az ijesztő. Belülről az egész lelki nyomor annyira szétfacsart és felőrölt, hogy az ordításom... olyan volt, mintha valaki meg akarna gyilkolni. Hallottam magam kívülről és belülről is. Kívülről féltem... Nagyon ijesztő tud lenni, mikor képtelen vagy uralni a cselekedeteid... Nem esett jól az ordítozás, mégsem bírtam leállni. Olyasféle volt, hogy zokogás is keveredett belé... Jött a könny, hullott. És senki sem parancsolt rám, hogy maradjak csendben... Csak egy külső teljesen torz arc, így szólt: ne nekem rinyálj, hanem neki... Kemény szavak voltak. Kegyetlen szavak. Ha tudtam volna, hogy egy kettes ekkora port kavar, akkor 5 óra helyett 10-et tanulok...
Most akkor vége?
