Bocsánat, hogy régen írtam. Hivatkozhatnék arra, hogy beindult a suli és egyéb sületlenségek, de az igazság az, hogy egyszerűen nem volt kedvem hozzá.
Amiről ma szeretnék beszélni, az saját magam. XD. Nyugalom, nem lettem hirtelen önimádó és egoista, aki a saját rajongói oldalát szerkesztgeti, de vannak bennem lezáratlan ügyek, amit most, egyszer, s mindenkorra le szeretnék zárni.
A helyzet az, hogy szerintem a bejegyzéseim hangulataiból és hangvételeiből észrevehető volt, hogy nincs minden rendben nálam. A dolgaim 90 százaléka kicsúszott a kezemből, a kocsi irányíthatatlanná vált és most gurulok a lejtőn attól félve, hogy mikor megyek neki a legnagyobb fának... Ami majd végképp mindent tönkretesz. Az autót is, és engem is. Pontosan tudom, hogy miért nem vagyok boldog és minek kellene történnie, hogy kedvem a tetőfokára hágjon. Vannak vágyaim... De ezek nem reálisak. Persze, nem egy palotát szeretnék a kínai nagyfal tövében, de úgy érzem, hogy amit szeretnék az nem teljesülhet. Legalábbis most nem. Már elég régóta így érzek ezzel. Kuporgok a szobámban, néha elsírom magam, olykor feljövök a blogra és panaszkodom egy sort, hogy ejj, de kegyetlen velem a sors. Hagyjuk ezt... Erről nem a sors tehet... A dolog bonyolultsága nem engedi meg az egyszerű értelmezést, pusztán a sorsra kenést. Én is hibás vagyok... Mert ezek a dolgaim nem tiszták, makulátlanok, és bűntelenek. De azt hiszem az ember a vágyai miatt nem ítélhető el. Aztán a másik dolog az, hogy... Nem tudom megértetni magam. Még a számomra legfontosabb emberekkel is nehezen. És azt hiszem most is van valaki aki összehúzott szemekkel néz, és mérgesen gondol rám, mert azt hiszi, hogy azt gondolom, hogy... Nem mondom, hogy egy könnyen értelmezhető ember vagyok. Igazából én sem értem sokszor magam. Csak érzem... Ez a két dolog rendkívül különböző. Nos... Azt hiszem új dolgokra kell nyitnom. Meg kell születnem ismét és elhessegetni ezt az énem. A földi lét nem hosszú... És majdnem egy évet elpazaroltam a kesergésre. Olyan szeretnék lenni, mint régen. Egy lány, aki örül reggel a napsütésnek, a nyíló virágoknak, tud őszintén nevetni... Most nem szabad foglalkoznom ezekkel a bajokkal... És ehhez elég drasztikus módszerek kellenek. Talán ostobaság, de el fogom takarni a szemem, ha rossz dolgokat látok, és csak a pozitívakat szeretném befogadni. Igen, nyilván ostobaság. De nekem most túl sok volt a rossz. A pesszimizmus, illetve a keserű realizmus. Idealizált vagy nonfiguratív festményeket szeretnék nézegetni. Elrejteni magam egy színes lepel mögé... Nem ez a megoldás tudom. Ez egy rövid ideig lesz így... Mert... Nem maradhatok keserű... Mert már érzem, hogy hamarosan fulladok...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése