Mostanában sok verset olvasok. Vannak ilyen korszakaim amikor ilyesmire fogékonyabb vagyok. A világ gyöngyszemeire, a művészet apró gyémántdarabkáira. Nem mindig tudok élvezni egy kiváló költő versét. Hisz az olvasás nem pusztán szórakozás, hanem munka is. Meg kell dolgoznunk azért, hogy a szöveget, a történetet magunkévá tegyük, akármilyen elismert is egy-egy mű. Gondoljunk például a mindennapokra: az iskolában is olykor rendkívül nehéz odafigyelni a tanárra, vagy egymásra, pedig ők is millió történetet mondanak, ha nem is művészi csomagolásban. Most ilyen vagyok, és ennek örülök. A (jó) versekben, novellákban, regényekben, van mindig egy olyan belső mag, (amit ha befogadóak vagyunk, akkor magunkévá tehetünk.) mely erőt ad, feltölt minket és kicseréli úgymond a merülőfélben lévő akksijainkat. Kicsit feledteti a bút, hisz ahelyett, hogy magunkkal foglalkoznánk, épp az érdekel minket, hogy mi lesz a főhőssel, illetve megkapja-e méltó büntetését a gonosz. A leírt fiktív személyiségek problémáin és lelki bajain agyalunk, a sajátunk helyett. Kissé kilendítenek minket az önsajnálatból, tompítják az egoizmust. A művészetek úgy ámblokk alapból ilyenek... Na szóval itt van a mai vers:
Lackfi János:
HATSZOR X
Eltűnt ma hat halász a Balti-tengeren
és most a hat ladik egyszerre reng velem
kezemben kés megáll és megkapaszkodom
és most hat feleség és hatszor x poronty
s a sarki boltban itt ma kapható halat
még ők fogták ki tán (mért ne?) épp ez a hat
belsőség nincs sehol mirelit érfalak
csigavér mirelit már minden gondolat
s amint lefújkodom sörömről a habot
ott látom felszínén lebegni mindhatot
eltűnt hát hat halász a Balti-tengeren
én most a hat halált egyszerre szenvedem
messze van Lilliput hát sírni nem való
sörömbe szórta bár őket a rádió
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése