Szeretlek.

Olyan boldog vagyok... Mégis milyen szép az élet! Vagy, ha önmagában véve nem is tökéletes, vannak benne olyan dolgok, melyek azt az érzést keltik. És most ez olyan. Nem kívánok belegondolni abba, hogy még sincs minden rendjén... Mert azt hiszem ez kárpótol. Majdnem egy hónap feszengés után, pontot tett erre a dologra egy két órás beszélgetés... Hát mégis létezik a REMÉNY... Úgy szeretlek, annyira fontos vagy és olyan jó, hogy most már értelek. Persze fáj, hogyne fájna, de legalább már múlik, alig érzem a kicsiny sebet, és mosolygok, hogy ha megszólal a jellegzetes zongorahang és alul narancsszínnel villog a tálcán a beszélgetőablakunk. Hát hihetünk még a csodában... Egy olyan gyertya, melynek kanóca több, mint egy éve lett meggyújtva, még mindig ég... Akármilyen erős volt a szél. És ott vagytok ti is, külön-külön és egyszerre. Ott hull egy sárga falevél a fáról, Verrasztó épp most ért célba, a boncnok szól hozzám öblös hangján, Sanyika, pedig csodák csodájára ledoktorált. Hát ez mi, ha nem a barátság? Bocsáss meg a hibáimért...
Szeretlek.