De miért?

Nem is lett volna olyan szörnyű... Az évnyitó is rém átlagos volt. A lehető legjobb helyre ültem...:) És sokat nevettem... Egy igazán kellemes délelőtt, pár fárasztó osztályfőnöki mondattal, hogy hejj nem szabad rosszalkodni a folyosón. Viszontlátni olyan arcokat, akik két hónapig valahol teljesen másutt jártak... Valahol délen. A tengeren. És az én gondolataimtól is jó pár kilométerre. Igen. Igazából önző vagyok. Önzőbb az átlagnál. De egy valamiben nem. És ezért szívok jó sokat. Egyébként elnézést, hogy ma nem túl szabatos a fogamazásmódom... Bocsánat, bocsánat... De aztán jött a délután. Várva várt tervem amit vagy ötszázszor végiggondoltam előtte meghiúsult. Pedig úgy szerettem volna...:( Na mindegy. Aztán találka egy fura emberrel amit nem nagyon terveztem. Ez jó volt. Ő a kétarcú ember. Igazából az az érdekes benne, hogyha négyszemközt vagyunk akkor olyan, mint a legbizalmasabb barátaim, de, ha társaságban vagyunk akkor néha egy tenyerestalpas bunkóu. Aztán este. A pofonok fájnak. A dolog gurul lefele lejtőn. Nem lehet megállítani. S most már nem is nagyon akarom. Érzem, hogy egyszer úgyis vége lesz. Rövidesen. És jobb is lesz talán úgy. De miért? Ha évekig frankó volt minden, akkor...??? Bocsáss meg.