szerelmem Párizs, ájájájáj.

Hát odamentem. És ahogy kellett, annak rendje és módja szerint bele is szerettem. Eiffel tornyostul és bagett morzsástul, a hétköznapi, a fennkölt, ünnepi oldalába, a napsütéses reggeli és az esős, néhol zuhogós estékbe. Komolyan, mintha a felhőkből egyszerre ömlene a művészi ihlet, az édes-mézes romantika, a kulturális kielégültség érzése. Kezdve a Louvre-tól, a Montmartre-on át, egészen egy hajókázásig a Szajnán: ESŐBEN. :D A Disneyland meg valami csoda, így 14 évesen is teljesen elvarázsolt az a 9 óra amit benn töltöttünk. Benne voltam a mesében, elhittem, hogy én vagyok Mickey egér, és mámoros boldogság töltött el, hogy fényképezkedhettem a kalapossal. Hozzá kell tennem, hogy az igazi, párizsi művészhangulatot a Montmartre adta át számomra. A karikaturisták, az utcazenészek, a végtelenbe áramló cigarettafüstök, ááááááááá. Nem is értem, hogyha létezik Párizs, hogy képes valaki máshol élni. Én is majd belepusztulok, hogy haza kellett jönnöm. És biztos vagyok benne, hogy visszatérek. És ott maradok... Egy időre. Aztán az is érdekes volt, hogy ma megnéztem a cinemában a Nikivel az Éjfélkor Párizsban című filmet, és kevés hiányzott a zokogáshoz. Viszont látni a helyeket, azokat az utcaköveket, amiken mi is jártunk. Újra felbukkantak a felszínre az emlékek. Persze Párizsban mindenki másképp viselkedett. Őszinték voltak az emberek. Elhangzottak olyan szavak, mondatok, gondolatok, amiket itthon valahogy képtelenek megismételni. Ami ott történt, azt hiszem sajnos ott is maradt...
Nem tudom, hogy írjak-e másról is. Nem tudom, hogy van- értelme, mert, ha olvasod a blogot akkor azért nincs értelme és ugyanakkor mégis van, ha meg nem, akkor van, de mindemellett rettentő felesleges. Egyébként te miért zártad be a sajátod? Mert azért ez mégis furcsa, titkon reméltem, hogy így a távolból azért nyomon tudom követni, hogy mi történik veled, értesülök róla, hogy még élsz, nincs semmi komoly bajod, mert bajod azért általában szokott lenni, csak nem mindig komoly. És tulajdonképpen azt sem tudom, hogy hiányzol-e. Olykor, ha eszembe jutsz, érzem, hogy jobb így, könnyebb így, hogy kiléptél az életemből, sok minden egyszerűbb így, megszabadultam sok kérdéstől, amire mai napig se lelném a választ. De azért mégis, ha megmarad a gondolat, kicsit továbbfűzve, esetleg kicsit régebbi naplójegyzeteim fellapozom, ott vannak a könnyektől rongyosodott oldalak, és az elmosódott toll, az a rengeteg írás rólad, hogy mi vagy te nekem. Hogy mi vagy mindörökre. Akkor úgy gombóc lesz a torkomban, feltépődnek a sebek, és fel-fellebbennek az emlékek, mert csak az van, múltunk az rengeteg, de jelenünk nincs, a kérdés, hogy jövőnk van-e. Gondolom nincs. Az a helyzet, hogy a múlt mindig sokkal szebbnek tűnik, mert az a rohadt emberi elme. Nehéz a voltnál szebb vant alkotni. Ezért kell elhajítani a p.csába a múltat. De mindegy is. Az egyezség az egyezség. Nem lesz itt semmilyen jövő. Azért, ha ezt olvasod, csinálj úgy, hogy érezzem, hogy élsz. Köszönöm. http://www.youtube.com/watch?v=P_ZpTXxxKrY