Most az egész házunk olyan, mint mikor kicsikoromban beletenyereltem a rámás dobozba. A kilincsről is lecsúszott a kezem, mondjuk ez magyarázható azzal is, hogy vizes volt mindkét mancsom. Sós víz. Tudod... Könnyek. Most minden olyan puha, és csúszós, akár a szappan, vagy, formálható, mint a gyurma. Jut eszembe gyurma. A tavalyi rajzórákon nekem abszolút csalódás volt, hogy nem gyurmáztunk. De most ez, ez az otthoni gyurmaság nem olyan, amire a suliban vártam. Nincs éle a dolgoknak, nem lehet megfogni őket. Holnap már biztos jobban lehet. Ezért írok most, hogy ezt a különös érzést valahogy kifacsarjam magamból, a számítógép, (most már letisztított ) billentyűzetén keresztül. Nem rossz. Nem mindig rossz, ami fáj. Mert nem fájna, ha előtte nem lett volna olyan... mennyei. Jahátja. Az ember olyan 70 kilométer miatt, nem engedheti meg magának sajnos, hogy minden nap összefuson, a(z):
1. tiszta, őszinte szív, és titokzatosság, becsületesség és hűség kellemesen egybeolvasztott lágy "szobrával", aki többet mond mély tekintetével, mint a szájával.
2. sose le nem merülő érzelmi duracellel, aki, ha ránézel vegytiszta energiát és örömöt sugároz, viszont, ha a rózsaszín nyuszi mégis elfárad a futásban tengerszín szemein keresztül igazán mély lelátó visz lelke rejtett kincseszugaiba
3. érzelmi racionalitás, és a racionális kiragadás, azaz a mértéktartás igazi professzorával, aki látja a következményeket mégis ott van a jelenben és küldi nekünk a lángosképű babákat a postán.
4. művelt és bonyolult lelkületű tinédzserrel, aki egy-egy mosollyal feledtetni tudja velünk a nyomorokat és valamennyire utat nyit a külső és belsővilág között. Mellesleg Verrasztó Evelyn első számú szurkolója. :D
Bánthatsz, meg húzhatod a szád, hogy jujj a Pergamen megint csipeg-csöpög. Hát ne olvasd végig, ha nem tetszik. Most meg szeretném fejteni a "rámaságot", és nem neked írok. Mondjuk azt is. De ez most más. Szóval:
Mint mondtam nem mindennap találkozom ezekkel emberekkel, de, ha igen, akkor nagyon. Nem sétálunk el egymás mellett az utcán észre sem véve azt a szinte bőrünkbe karcolt dolgot, ami összetart. Sokkal jobban, mint, ahogy remélné az ember. Hogy mit ír a karc, azt nem árulom el, mert az a mi titkunk, a barátságunk titka, és mi se tudjuk pontosan. Majd talán akkor kiderül, mikor életünk végén lepörög az a bizonyos utolsó film. Vágatlanul. Mindegy is, jelen pillanatban nem a karc a lényeg. Hanem, hogy észrevettük a karcot és ahogy tőlünk telik egyre mélyebbre véssük. Az emberi kapcsolatok nem jutalmak. Ha már így beszélünk, inkább lehetőségek. És talán ki is használjuk. Tehát találkozásaink között, legtöbbször hónapok telnek el. És mindig más lesz. Ez a fura egyveleg ami maga a társaság, különböző benyomásokat tesz a másikra, aki többé-kevésbé befogadó és ettől nem marad olyan amilyen. Ettől lesz minden találkozásunk teljesen új fejezet. És ezért is nehéz dolog hasonlítgatni őket. Sőt, most szükségtelen. Gondolod most magadban, hogy marha konkrét vagyok és miért nem azt írom, hogy mikor ettünk és hánykor mostam meg a fogam. Az élmény felejthetetlen volt, úgy, mint mindig. Ebben azonos a többivel. Talán szabadabb és lazább, kevésbé görcsös volt, mint az eddigiek, de utólagosan ugyanolyan hatást gyakorolt rám. Mert ez a rámába tenyerelek érzés egy dezsávü. Ugyanez volt az összes együttlét után, legalábbis nálam. Az a hülye fejem másoknak mindig azt mondogatja, hogy mekkeltanúnilezárniazeseményeket. Hát ez az ami nem megy. Pont most cseppent le egy könnycsepp a laptopom egérbemélyedésére. És minden olyan puha. És lágy. És olvad. És, ha befekszem az ágyba olyan lesz, mintha nutellába feküdnék és a bőröm is olyan, mint a piskóta. Ilyenkor belül erősődnek fel az érzékek és kívül minden legyengülne, és a kemény megpuhulna? Nem hiszem, hogy mások éreznek ilyesmit, szóval, most te is furán ülhetsz ott a gép előtt. Ez sajátosság. A síráson keresztül meg kifolyik a már elhasznált érzelem. Pfű de komoly kémiai reakcióegyenlet. Nem is biztos, hogy ez a lényeg. Sőt. Holnapra már úgyis minden kemény lesz, hisz hazajöttem. Folytatom a kötelezőt, meg hegedűt gyakorlok, és a kilincsről sem csúszik le a kezem. A lényeg az, hogy a sok rosszhír ellenére is a világ nem romlott el teljesen. Ezt bizonyítja, hogy annyira szeretlek titeket, hogy most már krumpliméretűek a szemeim. Hissz, ha romlott lenne, akkor nem lennének szeretnivaló emberek és szeretet se. Ne aggódj. Ez jó. Most megölelnélek. Nyugi, ha félreolvastad volna, mégegyszer hangsúlyozom, nem megölnélek, hanem megölelnélek. Az ölelés különben is jobban oltja az éhséget, mint a "pipihambi". Ráadásul egészséges is. Remélem hamarosan ismét találkozunk, addig is beszélünk és imádkozom értetek, meg ejtek egy-két könnycseppet. :) Bárcsak ily könnyű lenne... De azért próbálkozunk. Mert eddig is sikerült... Valahogy. Ugye megkaptátok a hosszú szívközpontú ölelést? Okés. Akkor talán fel is száradhatna a tengerízű pocsolya az arcomról, becsukhatnám a laptopom, meg a rámásdobozt.
Szeretlek titeket. Nagyon.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése