Nem is értem... Egy éve elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy ez még egyszer megtörténhet, sőt még talán intenzívebben. Mi az, hogy szeretni? Amikor a már... már a saját életed kevésbé tartod értékesnek, mint az övét. És nem holmi gyerekes rajongás... Van benne persze az is. Egy egész füzetet telefirkálgatni a nevével, meg ezerrel nyomozgatni a közösségi oldalakon, leszedni az összes képet. A nevét ráírni egy cetlire és betenni a párnám alá. De van ennek egy sokkal mélyebb... sötétebb része. Amikor már egyszerűen vállalod, hogy szánalmas, és közönséges vagy ezzel, amikor a szeméből nyered az életenergiát és a mosolyától ezernyi tesztoszteron szabadul fel a testedben. Mikor az bizsereg azt diktálja az az öklömnyi szerv, hogy ordítsd az arcába, hogy szereted, és ettől lesz 5-ös a kémiadogád és nem azért mert annyira tisztában vagy vele, hogy a klór az egy folytó szagú, levegőnél sűrűbb, elemi gáz. Amikor anélkül, hogy a kisujját mozdítaná, és tudna róla, irányítja teljességgel az életed. Minden tettével, gesztusával, nézésével olyan benyomásokat gyakorol rád. Ebből már nem jövök ki... És miért pont ő a sok közül? Mi az ami benne van és másba nincs? Amitől annyira, de annyira az enyém. Ölelj meg, mondd már, hogy IGEN. Rövid az élet. Röpke 70 év. Vagy, ha kimegyek az utcára át a NONSTOP üzletbe, és egy autó nem vesz észre, akkor már csak öt perc. Addig légy már az enyém. Válaszolj. Nem bírom. Sírok.
A szívek szemétdombján kapirgálok, szeretni Istenem.. milyen nehéz.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése