Tábor...

Igen, igen... Ismét itt vagyok, újra itt kockulok és írogatom az életem. Kicsit hiányzott a blog... Mert mostanság úgy jól esett írni. Ja igen, a tábor. Anyanyelvi tábor. Hát mit is mondjak... Jelenleg úgy ütögetem a laptopom billentyűzetét, hogy egy halom papírzsebi felett ülök bőgve... A könny csak úgy ömlik belőlem, nem probléma, legalább holnap nem kell majd pisilni mennem. Az, hogy tulajdonképpen azért dolgoztatom a könnycsatornáim, mert olyan fantasztikus csodák történtek velem, és olyan barátságokat kötöttem, hogy egyszerűen olyan az elválás, mintha a szívem kifacsarták volna, mint holmi táblaszivacsot, vagy épp azért, mert az a csodák amik két éve, ugyanott megtörténtek, és a dolgok melyek akkor láncolódtak egybe, azok idén nem érték el azt a szintet, ezt nem igazán tudom. Talán mindkettő. Voltak dolgok, melyek most alakultak, de voltak szálak melyek lazultak... És a pillanatok... Azok a mennyei bevillanások, mikor egymás mosolyából tudjuk, hogy ugyanarra gondolunk, egyre kevesebb... Sajnos. Ez okozza, hogy... hogy néha kicsit megremeg hátam (s)írás közben. Egyébként, szerintem van arra is magyarázat, hogy miért csökken ezeknek a pillanatoknak a száma. Két éve mikor itt voltam, ötödikbe jártam, és rajtam kívül is még sok ötödikes volt. (Azt tudni kell, hogy ebbe a táborba csak 5-8. osztályosok mehetnek) Magyarul túlsúlyba voltak a kicsik. Idén hetedikesekből voltak rengetegen. És valahogy úgy tűnt, hogy ugyanazokon az embereken rengeteg dolog változott. Ötödikbe mindenki olyan őszinte, ártatlan és önzetlen volt, mély beszélgetésekbe lehetett bonyolódni, nem volt ciki szeretni egymást. Most már az. Kár, pedig én szeretek szeretni. Aztán történt még valami, ami elszomorít, volt egy kézműves néni a táborba akivel lehetett készíteni szerencse karkötőt, tök szépet, és az volt a lényege, hogy mikor felvettük, akkor kívánni kellett és addig nem szabad levenni amíg az nem teljesül. Mert ha előbb levesszük, vagy elszakad, akkor sose fog. Jó nem vagyok, valami nagy babonás, de nyomasztó volt, hogy már másnap eltűnt a karomról. Mindegy. Talán nem kellett volna a leghőbb vágyamat kívánni, akkor talán nem érdekelne ennyire. Így jártam... Nyomorúságra vagyok ítéltetve.
Na mentem, folytatom a sírást.
Üdv.: Pergamen