prizmaésbarátság

Húháthú. Bocsi, hogy egy-két napig nem írogattam, el voltam foglalva, azokkal az szörnyen gázos iskolai hülyeségeimmel, melyek határokat szabnak azoknak a dolgoknak, amelyeket viszont igenis szívesen csinálok... DE! Rettenetesen jó hírem van... leginkább a magam számára éspedig:::::::: VAN PRIZMÁM! Ez olyannyira feldob:) Apa szerzett egyet és most mindent színesben látok, magammal vittem a suliba is, vicces lett egy-két ember körvonala. Meg úgy alapból, amit már írtam... (áj láv színes dolgok stb...)
De, hogy sose legyenek a dolgok teljes mértékben felhőtlenek: volt egy nagyon jó barátságom, különös fajtájú. Csak sajnos úgy tűnik megint bebizonyosodni látszik, hogy nem vagyok elég erős. Ugyanis van egy harmadik személy, akinek életcélja lehet, a barátságok szétverése, mert az ezekből a kavarásokból adódó félreértéseink kezdik teljesen szétzilálni és ellehetetleníteni a dolgot. Pedig ez nekem fontos, csak az a bizonyos jó barát, szóval szerintem egy kicsit könnyedén befolyásolható, vagy én nem is tudom. Persze én is hibás vagyok, meg elhiszem, hogy rám lehet unni, mert, hát igen... Vagyok, amilyen vagyok. Csak nehéz szembenézni avval a már-már szánalmas gyöngeséggel, hogy egy harmadik ellen nem tudok tenni. Nekem azt mondták, hogy az a barátság és szerelem nem az igazi, amely egy külső ember miatt megy tönkre. Nem tudom, hogy így van-e. Ahhoz nincsen elég élettapasztalatom, hogy ezt megerősítsem, vagy cáfoljam. Egyszerűen csak szánalmasnak és gyengének tartom magam emiatt. Talán még sikerülhet a dolog helyrehozása. Legalábbis reménykedek... Ide is rakom Csokonai: A Reményhezét, ami persze nem konkrétan az én helyzetemre értendő... Csak asszociálok, meg szép vers... és ezért.

Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan. ─
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna,
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgy is eltemet.
Érzem: e kétségbe'
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt. ─
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák! ─
Isten véletek!