Nyomok.

Néha annyira ostoba vagyok. Mármint, ez egy blog. Itt névtelenül kiadhatnám a felgyülemlett gyűlöletem, haragom, örömem, hisztérikusságom, hirtelen támadt véleménynyilvánítási rohamom vagy bármily érzelmi megnyilvánulásom és olykor még elégedett is lehetek vele, mert nagyon néha, születik pár jó bejegyzés, ami kellemes érzést nyújt, hogy a lelki piszkaim legalább tudnak valami élményt is jelenteni nekem (az különösképpen nem érdekel, hogy neked is, mert vagy olvasod vagy nem már megmondtam párszor, hogy nem az olvasók miatt írok, nem is fogok soha, mert szerintem az nem helyes) ilyen irodalomtól azért elég távol álló, de annak látszani akaró sorokkal. És ez teljesen más, mintha egy barátomnak mondanám el. Mert az nem érti, és visszakérdez, sőt az is lehet, hogy nem ért egyet és elkezd vitázni, és eme felhevült lelkiállapotaimban azt nagyon nem tolerálom, és általában nyomdafestéket nemtűrő kifejezésekkel hallgattatom el a személyt. Aztán ez a blog meg olyan, hogy én megértem magam, azzal nincs probléma, ha te nem érted, nekem az sem az, max. kérdezel aztán vagy felelek vagy nem (bocsáss meg, ha bunkó vagyok. néha szoktam, most kifejezetten jól esik) Sőt a barátoknak sokszor nem csak ilyen praktikus okokból nem mondok el mindent, van, hogy pont velük kapcsolatosak a szívemből kibuggyanó bomlástermékek és ide le tudnám írni... HA! (és tádá itt jön az ostobaság) le tudnám írni, ha nem adtam volna meg drága jó barátaimnak a blog címét, akik közül egynéhányan úgy olvassák otromba, panaszkodó soraim, hogyha kötelező olvasmány lenne, akkor jelesre vizsgáznának. Mindegy ezen nincs mit aggódni már. Ez van. Kitiltani innen nem lehet senkit. Áh mindegy. Eltelt két év. És mindig ilyenkor jövök rá, hogy minden mennyire más lett azóta a világban. Semmi érzékenység, semmi érdeklődés. A gyerekek szemében, a legtöbb gyerek szeméből süt a közöny. Amit a lehető legjobban utálok. Ez ellen harcolok. Aztán lehet, hogy én vagyok érzelgős, vagy csak a szépre emlékezek, és két éve alig volt más egy tábor, mint most. Áhh, mit tudom én. Minden más lett. Belémépült, beléjük épültem. Már amennyire lehetséges. És azóta viselem a nyomokat. Nem normális dolog két év után bőgni, egy bokor láttán, ahol közösen beszélgettünk talán az ADOK CSOKIT nevezetű ominózus szituációról. Nem normális görnyedten róni a folyosókat és hallgatni a falakat, amik őrzik az emléket. És fene egye meg azt a kitűnő memóriámat. Fujj. Gyűlöletes. Viselem a nyomokat. Azért sírok. Azért más ez. Rájöttem erre, hogy miért más, mint bármi más. Egymásba másztunk egy pillanat alatt, feldúltuk, felforgattuk és ami a legfontosabb ÁTRENDEZTÜK egymás lelkét, hogy mi is kényelmesen elférjünk benne, igazi kis luxuslakosztályt lehetett kialkudni egyes szívekben. Aztán mégse maradt pénz a szobára? Vagy a rezsire? A szoba ott áll még, és kong az ürességtől. És fáj. Mert még senki nem jött átrendezni újból, beköltözni sem akartak. A régi lakók jöttek volna, csakhát kifogyott a pénz a tárcából. Ezért van az is, hogy bármennyire is tudnék néha haragudni, valahogy az nem jön őszintén, mert, ha haragszom, tudom, hogy nem akarnak visszajönni a szobájukba és én azt akarom, hogy jöjjenek. És zokogok. Mert átrendeztek. És a mondataimban, a mozdulataimban a szokásaimban benne vannak már ők. És ezt mások nem szokták. Mondhatnám, hogy kezdjük újra, ezt akarom igazából. Akár ingyen is jöhettek. Mitbánomén. Mégis olyan hullaszaga van az egésznek. És á. Nem írhatom le szó szerint ami bánt, mert olvassák. olvassák. mit olvassátok? ahj. jövök evvel a béna albérletes meg hoteles metaforával. ócska. ünnepeljünk. hisz két évesek vagyunk. süssünk süteményt, gyújtsunk gyertyát. és lássuk egymás szemébe, hogy tökre jól elvagyok ám nélküled is, de amúgy beledöglök, mert nem vagy velem. na ja kábé így áll a helyzet. nem szerelem. dehogy szerelem. több, mint szerelem. ez a többől eggyévállás. ezek nyomok. lehet, hogy nem írok rátok facebookon, lehet, hogy üres, semmitmondó pletykákról fecsegek, ha felhívtok, lehet, hogy nem tudnék mit mondani, ha előttem állnátok, és mégis rettenetesen csíp. a nyom. a nyomok. mert én már nemcsak én vagyok. hanem te meg te meg te meg te.