a borotvaügy

Na igen. Megoldódott számomra a rejtély, hogy mire valóak a női borotvák. Mert ugyebár az mindenki számára egyértelmű, hogy szőrtelenítésre abszolúte alkalmatlanok. De valamire nyilvánvalóan jók, hisz kevés olyan dolog van ami semmire sem jó. Mondjuk nem hiszek azokban a közhelyekben, hogy a rosszból is lehet tanulni, mert, ha valami szar, akkor ki akar neki állni ebből még levonni a tanulságokat. De például, ha van egy lyukas szemeteskukád, amibe nem tudsz szemetet rakni, mivel lyukas, akkor használhatod dobnak, egy pénztelen, kezdő zenekarban, garázsban próbálni, fűzfából dobverőt faragni, szünetben szalonnát enni. még hangulatos is. És hát a borotvára sem szabad kimondani, hogy semmirekellő, ha mást nem is ezt, ma megtanultam. Elképesztően éhes voltam, és vettem egy zacskó sós mogyorót. Az egész családon végigment, senki nem volt képes kinyitni, ráadásul kocsiban ültünk, nem volt nálunk olló, kés. Apám meg nem olyan fajta aki svájci bicskát tart a farzsebében. Arra születni kell. Kell egy stílus ahhoz, hogy olyan légy, hogy létjogosultsága legyen egy bicskának a zsebedben és lazán elővedd, ha a lányod enni akar. Na ő nem ilyen. De! És itt térdre borulok a borotvakészítők előtt, mert megmentettek az éhhaláltól. Kilógott a piperetáskámból, a cukcsimukcsi rózsaszín borotvám, és tele reménységgel kikaptam onnan és megtépáztam vele a zacskót. Jól laktam. És megtaláltam a női borotvák rejtett értékeit. Érdemes volt felkelni.