Most ehhez van kedvem. Már rég nem volt. Olyan mint a gyurmázás. Alapvetően eszébe sem jut az embernek, aztán egyszer csak elkapja a hév, hogy oh, de jó lenne, tapicskolni, formázni, kenni, nyomni ezt a meghatározhatatlan halmazállapotú anyagot. A színeket összekeverni, hogy legyen belőle valami álomszerű keverék. Fátyolos, pasztell. Ugye, azaz álmom, hogy író legyek, hogy történeteimben megtaláljam önmagam, hogy értsem magam és megértethessem másokkal is. Aztán vannak azok a másodlagos vágyak, hogy a kislánykák ne Bella és Edward híres szerelmi történetéből idézgessenek mondatokat, hanem majd tőlem. Laura és Olivér fájdalmas regéjéből. Hogy ülhessek a könyvhéten karbatett kezekkel és, ha éppen arra jár valaki, akkor dedikálhassam a könyvem. Csak úgy spontán, majd lenyeljek egy korty vörösbort. Csak úgy mellesleg. Mert író lennék. És az íróknak jól áll a vörös bor. De persze ezek tényleg csak a másodlagos vágyak, olyanok, mint a szerelemnél, hogy legeslegfontosabb az, hogy legyen egy társad, aki szeret és te viszontszereted, és ezek a szeretetarányok nagyjából egyensúlyban vannak, de jelentenek némi örömforrást azok a dolgok, mikor két fiú összekap miattad, a barátod megvéd és nemcsak sután álldogál, ha sértegetnek. Ezek a dolgok olyanok, mint a finom levesben egy kis fűszer, meg vagy nélküle, az étel alapvető identitásán nem változtat, márha az ételnek van identitása, de felfejleszti egy luxusszerű szintre, "csiszol a jellemén". Hogy miért halmozom ezt a sok hasonlatot, úgy, hogy se eleje se vége nincs annak, amit írok? Azért mert rég jártam itt és bele kell jönnöm ismét.. A blogírásba.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése