Tényleg olyan, mint reméltem. Most, hogy tulajdonképpen nincs titkom, amit féltve őrizhetek, illetve lehet, hogy van, csak épp abszolút más jellegű, és nem is ennyire nehéz, nos, most olyan érzésem van, mintha a gyomromban napról-napra növekedő ólombuborékot kipukkasztották volna, és újra tudnék levegőt venni. Mindemellett kicsit ki is üresedtem, hisz tulajdonképpen egy évig szinte teljesen ez határozott meg, ettől az érzéstől voltam valaki. Attól éreztem magam is Kamillának, hogy szerettem őt. Hisz valahogy abban az évben minden változott. Semmi sem maradt a régiben, csak ez volt az egyetlen állandó. Hangos veszekedések, viszályok a suliban meg otthon, színpadias békekötések, még anya sorozatának az időpontja sem maradt ugyanaz, csak a füzeteim szélén az M betűk. Szeptembertől júniusig. Az életem biztos pontja, hogy akár esett, akár fújt, tisztában voltam azzal, hogy szerelmes vagyok. Méghozzá jó mélyen. Többször tisztáztam magamban a szerelem "definícióját" és minden kétséget kizáróan illett rá. Kristálytiszta volt, megmásíthatatlan, visszavonhatatlan. Nem tudom megmondani, hogy szenvedtem-e. Talán egy kicsit. Az okozott nehézséget, hogy akárhányszor megláttam ne ordítsam a képébe, hogy te vagy az, aki. No meg, a másik része a be nem teljesedés. De talán ezért is volt még ősibb, eredetibb érzés. Nem mertem elmondani, mert túl nagy a kockázat. Egy gyönyörű kastélyba, ha belerúgok vagy a romokat hagyok, vagy egy gyönyörű pusztát, ahol nincs fal és szabadon lehet futni a búzamezőbe. Nem kockáztattam. És mint utólag kiderült jól tettem.
Akkor vagy szerelmes, hogyha képes vagy a saját magadon túlmutató dolgokat tenni. Ha előbb gondolsz rá, min magadra. Ha már a puszta jelenléte melegséggel tölt el. Ha hagyod magad általa megváltoztatni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése