Igen vagy nem?

Őrültnek neveznéd-e azt a nőt, aki szenvedélyesen szerelmes Petőfi Sándorba, karjára alkoholos filccel írogat tőle idézeteket, bármilyen helyzetre rá tud húzni egy-egy gondolatot a hazafias költőtől. Minden könyve megvan többszörösen, hiszen különböző kiadók, különböző kiadások. Felkeresi a leszármazottakat és követeli zokogva a családfát, kész vagyonokat fizetne egy-egy fennmaradt Petőfi-ereklyéért. Falán tapéta helyett arcképek... Aztán születik egy terv. Akar valami kézzel foghatót belőle. Csókolni, érezni, érinteni akarja. Végül cselekvésre készül... Érdemes-e egy ilyen nőről írni? Lehet-e, kell-e őrültként kezelni? És szabad-e valóságnak vagy akár valóságosnak hinni a helyzetet, és felmerülhet-e hogy a nő csak játszik, egy igazán feltűnősködő szerepet és valójában nem érez semmi bizsergetőt, ha meghallja: talpra magyar, hí a haza, itt az idő, most vagy soha! Csak olybá nem nevezhető normálisnak, hogy élvezi ha róla szólnak a hírek? Mindegy... Én megéneklem történetét.

Petőfi Sándor:

SZABADSÁG, SZERELEM!

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

(Pest, 1847. január 1.)